2013. április 2., kedd

Fight For Love


- Szia Nick… - szólok bele halkan a telefonba.
- Mondd, hogy nem igaz! – kéri köszönés nélkül, hangja kissé erőtlen.
- Micsoda? – kérdezem, de tudom, hogy miről beszél.
Hogy is ne tudnám?
- Hogy te és.. Joe… - itt félbeszakítja a mondatot, és pedig az alsó ajkamba harapok.
A fenébe.
- Nick… Az… - kezdenék magyarázkodni, de az Istenért se hagyja.
- Katie.. Ha ez igaz, akkor én… mi… Nekünk akkor… - próbálja közölni velem a tényt, hogy ennyi volt.
- Akkor vége… - suttogom halkan, összetörten. - De Nick...
Nem lehet pont most vége! 
- Nick az? – hallom Joe hangját a hátam mögül, mire sötét pillantással nézek rá, és úgy bólintok.
- Add ide. – nyújtja a kezét.
- Nem.
- Mondom add ide!
- NEM! – kiabálok rá.
- Kats, most mi van?! – kérdezi Nick idegesen.
- Semmi, csak Joe el akarja venni a telefont. – mondom neki.
- Add oda neki. – szól rám Nick.
- Oké… És ne haragudj. Hidd el, semmi nem volt mögötte! Részemről legalábbis… - hadarom el neki hevesen dobogó szívvel, remélve, hogy ez meglágyítja kicsit az övét. De nem válaszol, így lemondóan nyújtom bátyja felé a mobilomat.
- Nick. Nem, nem Ő a hibás! Igen, én…. – ennyit hallok beszélgetésükből, mert a fiú ismét távozik a kert felé.
Felállok a kanapéról, és odalépek a falhoz, ahol családi fotók tömkelege lóg. Mosolyogva nézem őket. A srácok olyan édes gyerekek voltak. És jó pár képen vagyok rajta én is. Az egyik kedvencemen hosszasan időzik a tekintetem. A fiúkkal sétálni mentünk, már nem is emlékszem, hová. Csak arra emlékszem, hogy rengeteget beszélgettünk és nevettünk. Aznap kezdtem el rájönni, hogy szeretem Nicket.
Csendes nosztalgiásomat Joe zavarja meg, mert betrappol az ajtón, és a kezembe nyomja a telefonomat.
- Sikerült… - kérdezném, de Ő megvetően rám néz, és ott hagy.
- A fenébe is… - szitkozódom magamban.
Nem akarom, hogy ez legyen! Nem mehet tönkre minden pont most! Nick utál, Joe utál…
- Nick ma hazajön! – kiabál vissza nekem a lépcsőről.
- Mi?
- Mondom Nick ma hazajön. Betűzzem? - hajol vissza a korláton át.
- Nem, kösz. - vetem oda, és ismét a konyha felé indulok, miközben hallom, ahogy feltrappol a lépcsőn és bevágja az ajtót maga mögött.
Ha Nick ma hazajön, valamivel meg kell győznöm. Muszáj.
Először az jut eszembe, hogy sütök neki valami finom sütit. Aha. Egy perccel ezen kedves kis gondolatom után szó szerint ütöm a fejem a falba. Nick kórházban van a CUKORBETEGSÉGE miatt, én meg itthon épp azon agyalok, hogy milyen sütinek örülne. Gratulálok, kezet foghatnék magammal.
Ekkor azonban eszembe jut, hogy a steak a kedvence.
- Okéé.. - keresem meg a szekrényben a receptkönyvet, majd elkezdem felkutatni benne a steak elkészítésének folyamatát.
Ahogy elővenném a serpenyőt, egy másikat leverek a kezemmel, ami hatalmas hangzavart keltve esik a földre. Összeszorítom a számat, és úgy veszem fel.
- Mi a frász volt ez? - trappol le Joe a lépcsőn.
- Semmi.
- Aha. Csak szétvered a konyhát. - biccent.
- Nem verem szét! Csak.. főzök. - ismerem be.
- Értem. Szóval akkor nem szétvered, hanem felgyújtod. - változtat egy kicsit előbbi beszólásán.
- Honnan tudod, hogy nem tudok főzni? - kérdezem, miközben előveszem a húst és a többi hozzávalót.
- Öhm.. - vakarja meg a tarkóját. - Mindegy. De inkább itt maradok, hogy ha esetleg kellene a poroltó, legyen, aki fut érte. - ül fel az egyik bárszékre, és próbálja elrejteni vigyorát.
Remek. Hirtelen megint kedvel? Jó lenne, ha tájékoztatna a hangulatváltozásairól..
- Nagyon szellemes vagy. - közlöm vele unottan.
- Nem én. Csak féltem a konyhát.
- Na köszi. - fordulok felé sértődötten, mire mosolyogva vállat von. - Akkor már inkább állj be kiskuktának, ha mindenképp itt akarsz maradni rontani a levegőt.
- Igenis, szakácsnő. - pattan fel.
- Tudod, ez azért vicces. - szólalok meg, mikor a pultra támaszkodik mellettem. - Az előbb még fent playstation-öztél duzzogva, most meg itt vagy.
- Állj. Honnan tudod, hogy PS-el játszottam? - mutat rám csodálkozva, mire titokzatosan vállat vonok.
- Boszi. Amúgy meg, ki mondta, hogy már nem durcizok? - nyújtja rám a nyelvét, mire felvont szemöldökkel nézek fel rá.
- Hát.. Ha durciznál, nem érdekelne, mit csinálok és nem maradnál itt vigyázni rám.
- Mondom, hogy a KONYHÁT féltem! - erőlködik, de lebukott.
- Aha, persze... - bólintok, és előhúzom a legnagyobb kést a tartóból.
- Óhóhóhó állj csak meg kislány. - kapja ki a kezemből, mire egy "Na most akkor mi van?" nézéssel fordulok felé, mire elbizonytalanodik.
- Jó. Csak megnéztem, nem maszatos-e. Tessék. - nyomja a kezembe óvatosan, mire én esek kétségbe.
Sosem volt jó kapcsolatom a késekkel. Mindig elvágtam valamimet.
- Joe. Én ezt inkább nem csinálnám.. Ha csak nem akarunk a sebészeten kikötni. - nyújtom felé az éles eszközt. - Inkább forralok vizet a rizshez.
Kiveszi a kezemből a kést, de nem nyúl hozzá a húshoz, hanem csendben figyelni, ahogy a tűzhelyre teszek egy fazék vizet. Mikor elkészülök, felé fordulok.
- Nem.. vágod fel a húst? - mutatok a késre.
- Én? Nem. Gyere ide. - fogja meg a karom óvatosan.
- Joe.. - sóhajtok.
- Gyere már! Nem lesz semmi baj, itt vagyok. - győzköd, mire a pulthoz lépek.
- Fogd meg a kést... így.... - suttog a fülembe, miközben szorosan mögém áll. Kezét az enyémre teszi, és azzal együtt fogja meg a nyelet.
- Közben fogd meg a húst is... - teszi oda a másik kezemet, rá pedig az övét. - És óvatosan.. vágj bele....
A kés úgy siklik át a nyers húson, mintha vaj lenne. Egész jó érzés.
Eközben testem bizsereg ott, ahol összeér Joe-éval.
- Látom jól elvagytok. - hallok meg egy nyúzott, fáradt, de mégis bizsergető hangot.
- Nick. - fordulok felé hirtelen.
Joe a pultra ejti a kést, és elhátrál tőlem. Zavartan köhög párat, majd inkább a tűzhelyhez lép, és várja, mikor kezd forrni a víz.
- Mondjad. - néz rám Nick hideg tekintettel.
- Ne haragudj rám.. Hidd el, hogy nekem ez nem jelentett semmit... - kezdek könyörögni neki.
- Nem érdekel, oké? - kérdezi ingerülten, majd feltrappol a lépcsőn, és csak azt hallom, ahogy bevágja közös szobánk ajtaját.
Kezeim ökölbe szorulnak, és könnyes szemekkel állok egy helyben. Összetörtem.
Most akkor vége?
Görcsösen tör fel belőlem a zokogás, s hirtelen kapom kezeimet az arcom elé. Térdeim összecsuklanak alattam, így a földön végzem. Joe odaugrik hozzám, de elfordulok tőle. Nem akarom, hogy segítsen. Nincs szükségem a segítségére.
- Nick... - nyögöm, és elterülök a földön.
Nem bírom ki nélküle.
Csörömpölést hallok odafentről, mire azonnal felpattanok.
- Nick! - sikoltom, s máris a szobájánál termek. Ahogy benyitok a szobába, azt látom, hogy az egyik cserepes virág a földön végezte.
Értetlenül bámulom a fiút, aki ezúttal egy üvegvázát dob el. A célpontja pedig én vagyok.
Ismét sikítva guggolok le, így az üvegtárgy a fejem fölött csapódik bele a falba. Apró darabjai beterítenek.
Hallom Joe gyors lépteit felfelé a lépcsőn, majd ő is megjelenik a szoba ajtajában.
- Nick... Mi a frászt művelsz?! - rohan hozzám, s elkezdi leszedegetni rólam az üvegszilánkokat. Én meg sem bírok mozdulni. Talán sokkot kaptam.
De nem attól, hogy fölöttem tört el egy váza... Hanem attól, hogy Ő dobta azt a vázát.
- Te normális vagy?! - áll fel Joe, és öccse felé indul.
- És te normális vagy?! - kérdez vissza Nick.
Én némán ülök a földön, s érzem, hogy arcomon néhány sebből folyik a vér.
- Miért?
- Mert lekaptad a barátnőmet mindenki szeme láttára, azért!! - kel ki magából.. a barátom?
- És? - tárja szét karjai Joe. - Mint hallhattad, neki semmit sem jelentett!!!
- Akkor se csókolgasd az én barátnőmet, akit nem mellesleg szeretek, megértetted?!
- Különben? . fonja össze karjait az idősebbik fiú.
Nick dühös szemekkel mered bátyára, majd hirtelen mozdulattal üti meg valahol a szeme alatt.
Joe hátrál pár lépést, és eközben arcához kap, majd mikor felfogja, mi történt, ő is támad.
A két fiú ott veri egymást teljes erővel, ahol csak éri.
- Fiúk.. Fiúk, hagyjátok abba! - kiabálok, de nem érdekli őket.
Végül Nick minden erejét bevetve akkora ütést mér testvérére, hogy az elgyengülve terül el a földön, s nyöszörögve dörzsöli tenyerével arcának azt a részét, ahová Nick ütött.
- Így mássz rá legközelebb a barátnőmre. - csinál pár csuklókörzést a fiú, majd rám néz. - Jesszusom! Katie!
Hozzám rohan, s lesöpri rólam az üvegdarabokat. Ránézek, de valójában azt sem tudom, hol vagyok.
- Kate. Nézz rám! - kérlel.
Én csak azt veszem észre, hogy kezd minden homályossá válni előttem.

Fehér szobában ébredek. Túlságosan fehér, már szinte vakító.
Lassan nyitom ki a szemem, s körbenézek. Azonnal felfogom, hogy egy kórteremben fekszem.
Mellettem ül valaki, de halk, egyenletes szuszogásából arra következtetek, hogy alszik.
Rá nézek, s göndör fürtjeiből egyből rájövök, hogy ki az.
Nick.
Nem akarom felkelteni, így tovább nézelődöm. Ám ekkor kezem valami oda nem illőt tapint ki, mire odakapom a tekintetem. Egy összehajtott papír.
Összeszedem minden meglévő erőmet, felemelem a kezem, s felveszem a lapot, majd széthajtogatom.
Egy dalszöveg. De nem Nick írása van a fehér lapon.
Lassan kezdem olvasni és értelmezni a sorokat.

Nem Kaphatlak Meg


Figyelmeztettél,
Hogy el fogsz hagyni.
Soha nem gondoltam, hogy tényleg elmennél.

Vak voltam,

De Baby most már látom.

Összetörtem a szíved.

Most már tudom.
Olyan bolond voltam.
Nem érdemeltelek meg téged.


Nem akarok elaludni,

Mert nem tudom, hogy vajon felkelek-e.

És nem akarok e jelenet miatt.

De meghalok a szerelmed nélkül.
Könyörgöm, hogy halljam a hangodat.
Mondd, hogy te is szeretsz!
Mert inkább egyedül maradok,
Ha tudom, hogy nem kaphatlak meg.

Nézem a levelet, amit hagytál.
Azon gondolkozok, valaha visszakaphatlak-e.
Arról álmodok, mikor látlak legközelebb.
Tudom, hogy sosem felejtem el.
Hogy olyan bolond voltam.
És még mindig nem érdemellek meg.

Nem akarok elaludni,

Mert nem tudom, hogy vajon felkelek-e.

És nem akarok e jelenet miatt.

De meghalok a szerelmed nélkül.
Könyörgöm, hogy halljam a hangodat.
Mondd, hogy te is szeretsz!
Mert inkább egyedül maradok,
Ha tudom, hogy nem kaphatlak meg.


Hát mondd el, miért harcolunk tovább.

Mert tudom, az igazság sokkal többet jelent.

Mert megtehetnéd, ha tudnád!

Ne hazudj!
Mert mindent megadok, amit elmulasztottam.
Hogy megmutassam neked és magamnak, amit mondtam.
Tudom, hogy olyan bolond voltam,

De nem tudok nélküled élni!

Nem akarok elaludni,

Mert nem tudom, hogy vajon felkelek-e.

És nem akarok e jelenet miatt.

De meghalok a szerelmed nélkül.
Könyörgöm, hogy halljam a hangodat.
Mondd, hogy te is szeretsz!
Mert inkább egyedül maradok,
Ha tudom, hogy nem kaphatlak meg.


Nem akarok elaludni,

Mert nem tudom, hogy vajon felkelek-e.

És nem akarok e jelenet miatt.

Mert meghalok a szerelmed nélkül.
Könyörgöm, hogy halljam a hangodat.
Mondd, hogy te is szeretsz!
Mert inkább egyedül maradok,
Ha tudom, hogy nem kaphatlak meg.


                                                                               
                                                                                      Joe...

Ahogy végigolvasom, könnyek futnak végig az arcomon... 
Miért kell ennyire megnehezítenie?


3 megjegyzés:

  1. :O huhh ezt nem gondoltam volna, hogy Joe meg nick így össze vesznek, vagyis gondoltam h baj lesz de h így egymásnak esnek..... :O nagyon jó lett siess a kövivel :D

    VálaszTörlés
  2. baromi jo..:OOOO csak ugy falom a sorokat :)

    VálaszTörlés