Nem új résszel jövök, hanem valami egészen mással... új történetbe vágtam a fejszémet! (Ezt azok, akik követik a dolgokat Facebookon, persze tudhatják)
Ebből következik a kérdés: most akkor ennek a blognak annyi?
A válaszom természetesen NEM, nem fejezem be ezt sem, viszont most egy rövidebb szünetre ítélem a dolgot. Miért?
Mint tudjátok, Sophie sokat segített az utóbbi pár rész megírásában, amit imádtam. Csodás volt veled dolgozni, de tényleg! :)Viszont én nem így terveztem a történet folytatását/befejezését, és mivel Ő most saját történetet ír, és már nem segít annyit, ötletem sincs, hogyan vigyem tovább ezt a szálat. Már volt ötletem egy eléggé (nagyonnagyonnagyon) tragikus lezáráshoz, de azt hiszem, az nektek nem tetszett volna túlzottan... :D
Na igen, szóval.
Az új történet kicsit más lesz. Például abban, hogy *dobpergés*: nem Demi lesz a főszereplő.
Kellett egy kis változatosság, szóval Demetriát szabadságra küldtem (mellékszerepet kap), és Mila Kunis fogja helyettesíteni egy történet erejéig. Aztán ki tudja, lehet, hogy újra nekifekszem egy régebbi sztorimnak, amiben szintén Miss Lovato, szóval még lehet szó drámai visszatérésről. Jajj. :)
Jonaséknak természetesen nem mondtam búcsút, ismét főszerep jutott nekik, ők nem pihenhetnek... Sajnos. :) Viszont ott felbukkan mellettük még valaki... Aki nem más, mint Zac Efrooon. Igen, az a helyes fiú a High School Musicalből. Meg a Megint 17-ből. Megaizééééé..... :)
Nagyon izgulok, hogy mit fogtok szólni az új történetemhez, szóval itt is van a link... Nyomás, iratkozzatok fel, legalább annyian legyetek, mint itt!! ;)
Aztán, hozom még nektek hozzá a trailer videót, amire most annyira nem vagyok büszke... Hogy miért nem? Mert elárul pár olyan részletet, amit lehet, hogy még titokban kellett volna tartanom. Na de nem baj, ez van, nincs időm újat gyártani, akármennyire is szeretném. Nincs olyan időbigyóm, mint Hermione-nak, pedig milyennagyon jól jönne...
Szóval, a videó:
Hát... Nem mondom, hogy viszlát, vagy ilyesmi, mert ez még nem a vége, csak egy szünet... Amint kitaláltam valami jó kis folytatást, mindenképpen hozom, de szerintem beletelhet pár hétbe... hónapba.... Nem is folytatom a felsorolást, rosszul ne legyetek. :)
Remélem, hogy találkozunk a másik blogon! ;)
Szeretlek Titeket, és nagyon szépen köszönöm, hogy támogattok abban, amit csinálok! Tényleg hatalmas élmény elolvasni a véleményeteket... :) Már csak ezért is megéri.
Ahogy ígértem, itt vagyok a karácsonyi résszel, amiben, ahogy megszavaztátok, Joe lett a főszereplő.
Remélem, hogy tetszeni fog mindenkinek, várom a kommenteket. ,)
Ezzel a résszel is szeretnék áldott, békés ünnepeket kívánni minden kedves olvasómnak, remélem, hogy kihasználjátok a szünetet, és pihentek. :)
Valamint a Boldog-Új-Évet posztot is ide sűrítem, ugyanis én Strasbourgban fogom indítani a jövő évet... Pénteken utazom Franciaországba! :)
Nem is tartalak fel benneteket tovább, csapjatok bele a lecsóba! :))
További szép szünetet!
Puszi: кєℓℓу.♥
- Ez is kész. – teszek le egy újabb hatalmas csomagot magam
mellé a szőnyegre, miközben Joe-ra pillantok. Elmélyülten csomagolja Amy egyik
ajándékát, ami megmosolyogtat.
Már vagy fél órája hallgatjuk az Igazából Szerelem című film
zenéit tartalmazó CD-t, mikor hirtelen felcsendülnek az All I Want For Christmas
Is You első hangjai.
Joe felpillant rám, és hirtelen feláll, engem is magával
rángatva.
- Kérlek, ne… - nevetem el magam, de hiába; énekelni kezd,
ráadásul olyan hangosan, hogy a lányok biztosan felkelnek rá.
- Joe… Fel fognak ébredni! – csitítom még mindig kacagva, de
nem csendesedik el, sőt, ha lehet, még hangosabban énekel. A karjaiba kap, és
pörögni kezd velem, miközben még mindig üvölti a dalszöveget. Igazi,
felelősségteljes apuka.
Aggódva pillantok a lépcső felé, de semmi jele annak, hogy
bárki is jönne le, ami megnyugtat. Talán elég mélyen alszanak ahhoz , hogy ne
keljenek fel a hangzavarra.
Joe felé fordítom a fejem, mert hirtelen elhallgat, és nem
énekel tovább, pedig még hátravan 5 sor a dalból.
- Mi az? – túrok bele a hajába mosolyogva. – Elment a
hangod?
- Nem. – rázza meg a fejét határozottan, mire felnevetek,
két kezem közé fogom az arcát, és megcsókolom.
- Fúj! – hallom hirtelen, mire mind a ketten a lépcső felé
nézünk.
Amy és Hayley kézen fogva állnak ott, szőke tincseik kócosak
a délutáni alvástól. Hatalmas szemekkel pillantok a földön heverő ajándékokra,
de tudatosul bennem, hogy a kanapé pont eltakarja őket a szemük elől, így
megnyugodva kifújok egy adag levegőt a tüdőmből.
- Sziasztok. Jó ég, túl sok szép nővel vagyok körülvéve! –
tesz le Joe, és a lányok felé indul. – Gyertek, menjünk fel, és készüljünk
össze, nem sokára indulnunk kell Danielle néniékhez.
Ezzel elkezdi terelgetni a két 3 éves csöppséget felfelé az
emeletre, azonban mielőtt eltűnne a szemem elől, még felém fordul, és rám
kacsint, én pedig rosszallóan megrázom a fejem, de az elhagyhatatlan mosoly ott
bujkál az arcomon.
- Apa, jött már a Jézuska? - még épp hogy elcsípem Amy
Joe-hoz intézett kérdését.
- Persze! Ha elkészültök, kibontjuk az ajándékokat, rendben?
Épp kapóra jön, hogy Joe felment a lányokkal, mert így
legalább az Ő ajándékát is be tudom csomagolni feltűnés nélkül.
A táskámhoz rohanok, és előkeresem a parfümöt, amit pár napja vettem
neki, majd visszaülök a szőnyegre, és befejezem a csomagolást, amilyen gyorsan
csak tudom. Bepakolok mindent a karácsonyfa alá, majd újraindítom az előbb
említett CD-t, és én is készülődni kezdek.
Elsőként a fürdőt veszem célba, hogy lezuhanyozzak és
megmossam a hajam. Mikor beállok a zuhany alá, még mindig dúdolgatom magamban
Joe előbb énekelt dalát, sőt, még akkor is szól a fejemben, mikor kiszállok a
zuhanykabinból.
- Bent vagy, Szerelmem? – kopog be Joe.
- Igen. – válaszolok, mire benyit. – Hogy állnak a lányok?
- Jól, már fel vannak öltözve, most meg leültek rajzolni. –
lép a tükör elé, és vet magára egy pillantást, miközben előveszi a fogkeféjét.
- Rendben. Mikorra megyünk Kevinékhez? – teszem fel újabb
kérdésemet, miközben mellé lépek.
- Vacsorára ígértem magunkat, ha jól emlékszem. – mosolyog
rám a tükörből.
Csak bólintok, miközben mosni kezdem a fogamat, Ő pedig
ugyan így tesz.
- Kívánhi lehek, ho it hognak hólni. – motyogja fogkrémmel
teli szájjal, mire felnevetek.
- Ebből egy kukkot sem értettem. – közlöm vele, miután
kiöblítettem a számat.
Erre felemeli a mutatóujját, befejezi a fogmosást, majd
ismét felém fordul.
- Csak annyit akartam mondani, hogy kíváncsi vagyok, mit
fognak szólni az ajándékokhoz.
- Kik?
- Hát a lányok! – mondja lelkesen.
- Én is, de biztos vagyok benne, hogy nagyon fognak örülni.
– mosolygok rá kedvesen. – Zuhanyozol?
- Hát, kéne. – bólint.
- Oké, akkor menj nyugodtan, én pedig megszárítom a hajam.
Ezzel mind a ketten indulunk a magunk dolgára. Joe még ránéz
a lányokra, mielőtt lezuhanyozna, én pedig a hálószobánkban lévő tükör előtt
kezdek el készülődni a nagy, családi ünneplésre.
Először is levetem magamról a törölközőt, és felveszem a
fehérneműt, amit a ruhám alá tervezek.
Ez után hajszárítással kezdem a folyamatot, majd mikor azzal
végzek, melegíteni kezdem a hajsütő vasat, hogy göndörré varázsoljam amúgy
hullámos tincseimet.
- Amy! Add vissza! – üti meg a
fülemet Hayley panaszos hangja, mire azonnal leteszem a melegedő tárgyat valami
biztonságos helyre, és átrohanok a lányok szobájába.
- Lányok, mi történt? – kérdezem, miközben
beljebb merészkedem a szobájukba.
Mind a ketten hatalmas szemekkel
fordulnak felém, majd Hayley megszólal.
- Elvette a ceruzát, amivel
rajzoltam! – mutat a testvérére, és durcásan lebiggyeszti alsó ajkát.
- És nincsen belőle másik? –
térdelek le az asztaluk mellé. – Milyen színű volt?
- Rózsaszín.
Keresgélni kezdek a ceruzák között,
és mikor találok még egy pink ceruzát, Hayley felé nyújtom.
- Tessék. Ez jó lesz?
- Ühümm. – bólogat, és lelkesen
kezd firkálni a gyűrött papírra.
Mosolyogva nyomok puszit mind a két
kislány fejére, majd visszaindulok a hálószobába.
- Mi történt? – kap el a folyosón
Joe.
A törölközője a dereka köré van
csavarva, mellkasán még folynak le a vízcseppek, a haja a homlokára van
tapadva. Végignézek rajta, majd csak ez után pillantok a szemébe.
- Semmi, csak.. Összevesztek egy
ceruzán.
Joe nevetve mér végig.
- Jól megnéztél magadnak… - jegyzi
meg még mindig vigyorogva.
- Élvezd ki. – nyújtom rá a nyelvem
játékosan, majd bevonulok a közös szobánkba, és folytatom a készülődést.
Mikor végzek a hajam
begöndörítésével, úgy döntök, hogy előbb felöltözöm, és csak az után festem ki
magam, amennyire szükséges. Kinyitom a gardrób ajtaját, és még mindig
fehérneműben bemegyek a kis helyiségbe, majd megállok a tejes alakos tükör
előtt. Éppen hogy gömbölyödő pocakomra teszem a kezem, és mélyen beszívom a levegőt.
- Hogy állsz, Drágám? – kérdezem
Joe-tól, mikor hallom, hogy belép a háló ajtaján.
- Jól, már csak fel kell öltöznöm,
és meg kell csinálnod a hajamat. Hol vagy? – kukkant be a gardróbba, majd mikor
meglát, elmosolyodva lép mögém, átöleli a derekamat, és csupasz vállamat kezdi
puszilgatni. Most sincs rajta sokkal több ruha, mint pár perccel ez előtt.
- Szerinted nem híztam meg? –
kérdezem tőle kíváncsian, miközben magamat nézegetem a tükörben.
Tudom jól, hogy nem amiatt nagyobb a
pocakom, mert túl sokat ettem volna az utóbbi időben, vagy ilyesmi. Egy újabb kis jövevény az oka,
de ezt Neki még nem árulhatom el. Vagyis még nem szeretném, mert várok a
tökéletes pillanatra.
- Mi? – kérdez vissza. – Te
megőrültél? Gyönyörű vagy.
- Köszönöm.. – suttogom halkan. – De akkor is úgy látom, nagyobb a hasam. Te nem?
Óvatosan tapogatózom, hogy vajon feltűnt-e már neki, hogy ismét állapotos vagyok.
- Biztos a szülés miatt. –
csúsztatja le kezeit az előbb említett testrészemre. Tehát a válasz a kérdésemre: nem.
- De hiszen az már 3 éve volt!
- És? Két gyereket préseltél ki
magadból, ráadásul egymás után. És ott voltak 9 hónapig.
- Na jó, készüljünk el. – hámozom
le magamról a karjait.
- Hé. – húz magához. – Szeretlek. –
mormogja ajkaim közé, majd egy gyors csókot nyom a számra, mielőtt előkeresné
az egyik fehér ingét.
Én egy fekete koktélruha mellett
döntök, és magamra húzom, majd Joe felé fordulok.
- Segítenél? – kérem meg, és közben
hátat fordítok neki, hogy értse: a cipzárral van egy kis problémám.
- Persze. – hallom a lépteit a
parkettán, majd megértem puha kezét a bőrömön.
Elkezdi felfelé húzni a tenyerét a
hátamon, miközben a másik kezével összehúzza a cipzárt. Átjár a melegség az
érintésétől.
- Köszönöm. – fordulok felé, és
felmosolygok rá.
- Bármikor. – kacsint rám, és
visszatér az inge gombjaihoz. Mikor az összeset begombolja, kitör belőlem a
nevetés.
- Azért ne essünk túlzásokba. –
gombolok ki két gombot felül, hogy a nyaka és egy kicsit a mellkasa is
kilátszódjon.
Ezek után én sminkelésbe kezdek, Ő
pedig a lányok szobájába megy, hogy lassan befejeztesse velük az alkotást,
valamint hogy összeszedje és eltegye az új rajzokat. Egy ideig gondolkozom
azon, hogy milyen festéket is kenjek az arcomra, azonban mikor végre kitalálom,
rekordidő alatt végzek is vele.
Épp igazítok még egy kicsit a
sminken, amikor Amy bekukucskál az ajtón.
- Szia Kincsem! – mosolygok rá
kedvesen.
- Anya?
- Tessék? – guggolok le elé, mikor
bizonytalanul méreget. Hirtelen megölel.
- Szép vagy. – közli velem, mire
valami furcsa érzés járja át a testemet.
- Köszönöm, Drágám. Te is. Na, de
menjünk le, bontsuk ki az ajándékokat.
- Oké! – kezd el rohanni a lépcső
felé.
- Csak óvatosan! – szólok utána,
miközben én is elindulok.
- Katie! – hallom Joe hangját a
fürdőszoba felől.
- Mondjad. – nézek be az ajtón.
- Megcsinálnád a hajam? – kérdezi
nagy szemekkel, mire sóhajtva bemegyek, és nyomok egy kevés zselét a kezemre.
- Nem hiszem el, hogy még 25 évesen
sem tudod megcsinálni egyedül a séródat. Kihez mentem én hozzá? – mondom,
miközben elkezdem beállítani a haját. Rövid mondandóm következtében az
oldalamba bök, mire kuncogni kezdek.
Mikor úgy érzem, hogy ennél jobban
már úgy sem tudom megcsinálni, még fújok egy kis hajlakkot a fejére.
- Parancsolj. – mosom meg a
kezemet.
- Köszönöm szépen. – karolja át a
derekamat, majd így megyünk le a gyerekek után.
- Hayley, ne piszkáld a fát! –
szólok rá, mikor látom, hogy az egyik karácsonyfadísz felé ágaskodik.
Joe odasiet hozzá, és a derekánál
fogva felkapja a kislányt, aki sikítva nevetni kezd.
Reflexszerűen lépek oda a polchoz,
és előveszem a fényképező gépet, hogy megörökítsem a pillanatot.
- Apa! Engem is. – tárja ki a
karjait Amy, mire Joe őt is felkapja, és már kettejükkel rohangál össze-vissza
a nappaliban, én pedig nevetve kamerázok. Mikor már nagyjából 5 perce
játszanak, leállítom a videót.
- Joe, elég lesz. – szólok rá
kedvesen, mire beleegyezően bólint, és leteszi szeretett kislányait.
- Melyik az én ajándékom? – szalad
oda egyből Amy, és csodálkozva nézi a nagyobbnál nagyobb csomagokat.
- Majd anya segít. – mondja Joe,
miközben kiveszi a kezemből a fényképező gépet.
- Gyere Hayley, bontsuk ki őket. –
nyújtom felé a kezem, mire megragadja a kisujjamat, és húzni kezd a karácsonyfa
felé.
A lányok lelkesen tépegetik a
csomagoló papírt, és minden egyes ajándékot megmutatnak egymásnak és nekünk is.
Joe végig veszi őket, bár néha azon kapom, hogy felém fordítja a kis gépet.
- Nézd anya, egy nagy maci! –
botorkál hozzám Hayley, és büszkén mutogatja a még talán nála is nagyobb
plüsst.
- Látom, nagyon szép. Hogy fogják
hívni?
- Nem tudom. – nézegeti az
ajándékot.
- Cat. – hallom hirtelen Joe halk
hangját, mire rá nézek. A kezében kamera helyett egy kis doboz van, mire
elmosolyodva felállok a kanapéról, ahol addig ültem, és hozzá lépek.
- Tudom, hogy megbeszéltük, hogy
nem veszünk semmit, de ezt nem hagyhattam ott. – nézegeti a becsomagolt
ajándékot. – Boldog karácsonyt.
- Nehogy azt hidd, hogy csak te
vettél ajándékot. – sétálok a fához, és kiemelem alóla a neki szánt csomagot,
ami nem sokkal nagyobb az övénél. – Neked is boldog karácsonyt.
Hosszasan megcsókol, miközben a
kezembe adja a dobozt, és elveszi tőlem az enyémet.
Lázasan kezdi leszedni a
csomagolópapírt az ajándékáról, és mikor meglátja a parfümöt, amit még
hónapokkal ez előtt nézett ki magának, egy gyönyörű mosoly kíséretében néz rám
újra.
- Csak azért kaptad meg, mert nekem
is ízlett az illata. – fenyegetem meg a mutató ujjammal, miközben magához húz.
- Köszönöm.
- Nincs mit. Most én jövök.
Ezzel kibontakozom az öleléséből,
és én is elkezdem kicsomagolni a kis dobozt. Legnagyobb meglepetésemre egy
gyűrűt tartalmazó ládikót találok.
- De Joe, hisz már van gyűrűm. –
emelem fel a kezemet csodálkozva, amelyen ott csillog a házasságunkat jelképező
arany karikagyűrű.
- Igen, de arra gondoltam, hogy hordhatnád
ezt helyette. – nyitja ki a dobozt, amiben egy ezüst darabot találok. – Nézd meg
a szöveget is.
Kiveszem a kis ékszert, és forgatni
kezdem. Egy rövid mondat van belevésetve: „Veled
és melletted örökké.”
Meghatódva, könnyes szemekkel nézek
Joe-ra, aki kíváncsian és talán kissé izgatottan mosolyog rám.
- Hogy tetszik?
- Ez gyönyörű. Köszönöm szépen…
- Felhúzhatom az ujjadra? –
érdeklődik.
- Persze.
Hagyom, hogy levegye rólam az arany
gyűrűt, és feltegye a helyére azt, amit tőle kaptam.
- Szeretlek. – suttogom, miközben
magamhoz szorítom.
- Én is téged, de ezt tudod nagyon
jól. – hallom.
Mikor elengedjük egymást, az órára
pillantok.
- Szerintem indulnunk kellene. Nem?
– jegyzi meg, mintha csak a gondolataimban olvasna.
- De, szerintem is. – bólintok. –
Lányok! Gyertek, öltözzünk. Kevin bácsiék már várnak minket.
- Anya, hozhatom a babát? – kérdezi
Amy lelkesen.
- És én a macit? – kapja felém a
fejét Hayley.
- Persze, hozhatjátok őket, csak
induljunk. – válaszolok, mire mind a ketten nevetve futnak az előszoba felé.
- Elképesztő, hogy milyen kis
édesek. – áradozik Joe, miközben a gyerekek után indulunk.
- Hát, ha már ilyen apjuk van..
- Hoppá, egy bók! – pillant rám,
mire elnevetem magam.
10 perc alatt sikerül felöltöztetnünk
mind a két lányt, ami szinte rekordidőnek számít. Jó meleg ruhákban lépünk ki a házból, hisz egész nap havazott.
- Kapcsold be a fűtést. – kérem Joe-t
már a kocsiban ülve, mert látom, hogy a lányok dideregnek hátul a gyerekülésekben.
- Máris. – dörzsöli össze a
tenyereit.
Kinézek az ablakon. Tavaly nem volt
fehér karácsony, szóval az idei hózivatar valamelyest újdonság a két
kislánynak. Elmosolyodva nézek a mellettem ülő férfira, amikor elindítja
Michael Bublé karácsonyi albumét, és innentől kezdve tulajdonképpen
végigdalolásszuk az egy órás utat Kevinék házáig, bár én félszemmel a hátul
játszadozó gyerekeket figyelem.
- Itt is vagyunk. – húzza be Joe a
kéziféket, mikor megállunk Danielle-ék kivilágított apartmanja előtt.
- Éljen! – ujjonganak hátul a
csöppségek, mire elmosolyodom.
- Jó látni, hogy boldog vagy. –
fürkész Joe, szintén mosolygós szemekkel.
- Már hogy ne lennék az? –
pillantok rá, majd óvatosan kiszállok, és kiveszem az ajándékokat a
csomagtartóból.
Ő is kipattan az autóból, majd
segít a kicsiknek is kikászálódni.
- Vigyázzatok magatokra! – szólok
Hayley és Amy után, amikor futni kezdenek a játékaikkal a kezükben. azonban késő, Amy elbotlik Hayley macijának lábában, ami a földöt súrolja. A kislány a hideg földön ülve sírva fakad, mire segélykérőn pillantok a férjemre. Talán nem lenne túl szerencsés, ha a magassarkúmban rohannék oda Amy-hez.
- Jaj, Amy, semmi baj! – siet hozzá
Joe, miután bezárta a kocsit. – Csak elestél. Nézd, felállunk szépen, és már
megyünk is tovább.
Ezzel a kislány két kezénél fogva
felemeli őt a földről. Amy még szipog egyet kettőt, majd tovább fut a bejárati
ajtó felé. Joe felém fordul, és elvesz egy szatyrot a kezemből.
- Köszi.
Ezzel megyünk tovább a járdán,
azonban én is megcsúszom ugyan ott, ahol előbb a kislányom elesett.
- Vigyázz. – kiáltja Joe, és
elkapja a karomat, mielőtt elvágódnék a jeges részen.
- Jesszusom…
- Nincs baj. – fogja a karomat
továbbra is.
Belé karolok, és így folytatjuk az
utat egészen a bejárati ajtóig, ahol Hayley és Amy topognak.
Joe becsenget, miközben én a két kislány haját igazgatom, majd pár perc
múlva Danielle nyit ajtót.
- Sziasztok! – mosolyog ránk
boldogan. – Lányok, Emily már nagyon várt benneteket.
A gyerekek ránéznek, és egy szó nélkül szaladnak
be a lakásba.
- Hé, ácsi! Most mind a ketten
visszajöttök, és levetkőztök. – szól utánuk Joe határozottan.
- Hoppá. Jobb, ha odébb állok. –
hátrál beljebb Dani, mire nevetni kezdek.
- A keménykezű apuka. Látnád
otthon, sokkal engedékenyebb. – nézek a plafonra, mire Joe játékosan rám nyújtja a
nyelvét.
- Halihó! – jelenik meg Kev is. –
Az öcsém és a gyönyörű felesége.
- Szia, Kevin. – üdvözlöm két
puszival.
Miután a gyerekek és mi is levettük
a kintre szükséges kabátot és cipőt, mind beljebb merészkedünk.
- Gyönyörű a fátok, Danielle. –
ölelem át a lányt, miközben Joe bepakolja a becsomagolt ajándékokat a
karácsonyfa alá.
- Biztosan a tiétek is az.
- Lányok! Mielőtt eltűnnétek,
üljünk le vacsorázni. – mondja Kevin, mire mind a három lány engedelmesen leül
az asztalhoz.
- Wow, Kevin, jöhetnél hozzánk
gyakrabban. – ülök le én is Joe mellé, aki az asztal alatt a lábamra teszi a
kezét.
- Emily, milyen nagyot nőttél. –
néz a 6 éves kislányra, aki csak mosolyog egyet.
- Emily, mit kell mondani? –
kérdezi Danielle, miközben elkezdi kipakolni az ínycsiklandóbbnál
ínycsiklandóbb ételeket az asztalra.
- Köszönöm.
- Na azért. – bólint az apja.
- Nick nem jön? – érdeklődik Joe.
- De, nemsokára itt lesz. Mondta,
hogy kicsit később jön, és nyugodtan kezdjünk el enni nélküle. – érkezik a
válasz.
- Oké.
Rengeteget beszélgetünk a vacsora
közben, így alig fogy az étel. Nicholas nagyjából 1 órával utánunk érkezik meg.
- Sziasztok. Ne haragudjatok, hogy
késtem, stúdióznom kellett. – merészkedik beljebb, miután megszabadult
a cipőjétől.
- Karácsonykor? – nézek rá
csodálkozva, mire Ő csak bólint, és két lágy puszit nyom az arcomra, majd
helyet foglal a bal oldalamon. Teleszedi a tányérját, és enni kezd.
- Anya, elmehetünk játszani? –
kérdezi Emily, miután mind a hárman befejezték az evést.
- Igen, de ne legyen belőle sírás. –
bólint Danielle, mire a három kislány már el is tűnnek, akár a kámfor.
- Jó nagyot nőttek a lányok. – pillant rám és Joe-ra Nick két falat pulyka közben.
- Köszönjük. – válaszol Joe
biccentve. – Erről jut eszembe, Katie-nek van egy nagyon édes kép a telefonján.
Mindjárt meg is mutatom.
Ezzel feláll az asztaltól, és az
előszobába siet, hogy előkeresse a mobilomat. Sejtem, hogy arra a képre gondol,
amin Amy és Hayley egymást átölelve alszanak.
Azonban mikor Joe pár perc múlva
visszatér, hűvös arccal pillant rám, ami meglep.
- Beszélhetnénk? – kérdezi hidegen.
Vajon mi történt?
- Persze.. – állok fel
bizonytalanul, és követem az egyik szobába. Gondosan becsukja az ajtót, majd
felém fordul.
- Mi ez? – fordítja felém a
telefont, amin egy SMS található.
Óvatosan elveszem tőle, és
elolvasom az üzenetet, amit egyik színésztársamtól, Paul Wesley-től kaptam.
Együtt dolgozunk egy kosztümös filmen, mi ketten kaptuk a főszerepeket.
„Drága Katie!
Csak boldog karácsonyt szerettem volna
kívánni Neked, remélem, hogy élvezed a szünetet, és kipihened magad. Alig várom
már a közös jeleneteinket, különösen a forgatókönyv végén lévő csókot… ;)
Szeretettel, Paul.”
Szemöldök ráncolva olvasom el a
sorokat újra és újra. Mi?
- Figyelj. Az oké, hogy belegyeztem
ebbe a filmbe, mert nagyon szeretted volna a szerepet. De arról egy szó sem
esett, hogy csókjelenet! Szerinted mit fognak szólni a lányok, ha meglátják? Ők
ezt még nem értik! És különben is! Nem! – kezd el egyre hangosabban kiabálni.
- Joe, én nem…
- Te tudtál erről?! – mutat a
telefonomra idegesen. Remegni kezd a kezem.
- Nem! Esküszöm, hogy nem. – rázom a
fejem kétségbe esve. – Ha tudtam volna, azonnal szóltam volna róla Neked.
- Persze. – horkan fel, majd a
fejét rázva kiront a szobából. Hallom, ahogy a többiek kérdezgetik tőle odakint, hogy mi történt.
Én némán leülök a szobában lévő fotelek egyikébe, és a két kezem közé fogom a fejem. Miért pont most? Hosszú percekig gondolkozom, miközben számtalanszor újraolvasom az üzenet szavait.
- Mi történt? Joe szinte remeg az
idegtől. – hallom meg Nick hangját hirtelen, mire összerezzenek. Behajtja maga mögött az ajtót, a szoba félhomályba borul.
- Ne most, Nick, kérlek. – rázom meg
a fejem, de nem nézek rá.
- Hé. – guggol le elém, és
kényszerít rá, hogy a szemébe nézzek. – Bármi is legyen az, kizárt, hogy ne
legyen rá megoldás.
Sóhajtva ejtem az ölembe kezeimet,
és fájdalmasan lehunyom a szemem.
- Na. Megpróbálok segíteni. – fogja
meg a kezem.
- Csak… Tudod, elvállaltam azt a
filmszerepet. És a munkatársam, Paul küldött egy SMS-t, amiben azt írta, hogy…
- képtelen vagyok elmondani, így inkább a kezébe nyomom a készüléket, hogy
olvassa el ő.
- Hmm. – adja vissza, amikor
végzett. – Elég tolakodónak tűnik.
- Mert az is. - bólintok.
- Nézd, szerintem szüneteltesd a színészkedést még egy kis ideig.
Mindenkinek jobb lesz. Joe nem fog ezen stresszelni, több időt tölthetsz a gyerekeiddel
otthon, többet pihenhetsz, és ez a Paul is békén hagy idővel, remélhetőleg.
Belegondolva ez nem is olyan rossz
ötlet, még ha nagyon szerettem volna is azt a szerepet.
- Igazad lehet. Köszönöm, Nick. –
ölelem meg, majd mikor elengedem, felállok.
- Na, beszélj Joe-val. – bíztat, és
kitessékel a szobából.
A fiúnak igaza volt, Joe összefont
karokkal ül a kanapén és idegesen rágja a száját, Dani pedig Kevin társaságában aggódva figyeli a konyhából, majd
mikor feltűnik nekik, hogy kijöttem a szobából, rám pillantanak, és hirtelen
elfoglalják magukat valamivel.
A kanapéhoz sétálok, és
megköszörülöm a torkom. Leülök szorosan mellé, mire félrenéz.
- Joe, kérlek, beszéljük meg. –
suttogom, miközben kétségbe esettem próbálok hozzáférni a kezéhez.
- Ezen nincs mit megbeszélni.
- De van! Joseph, karácsony van. Ne
csináljuk már ezt, kérlek. – mondom, mire kényszeredetten rám néz.
- Mondjad.
- Otthagyom a filmet. – jelentem ki,
és látom, hogy ezzel most megleptem, mert elkerekednek a szemei.
- Mi? – kérdez vissza
szórakozottan. – Nem, az nem lehet. Hiszen annyira szeretted volna..
- Igen, de ettől függetlenül sokkal többet jelent a
családunk! – vágok közbe. – Biztos lesz majd másik szerep.
Joe nem jut szavakhoz, így csak
magához húz, hosszasan megölel, én pedig megkönnyebbülten felsóhajtok.
- Köszönöm… - suttogja olyan
halkan, hogy csak én halljam.
- Ezen nincs mit megköszönni.
Mindenkinek így lesz jobb. – válaszolok.
- Nicknek mondtam. – tol el magától
annyira, hogy lássa az arcomat, mire felnevetek.
- Akkor viszont ez most gáz volt. –
fogom a fejem, mire ő is elneveti magát.
- Nem, nem volt az. Aranyos volt. –
kezd el játszadozni az ujjainkkal.
- Na, akkor ennek a boldogságnak örömére halljunk egy karácsonyi dalt. – szólal meg Kevin, miközben kibont két
palack bort, és várja, hogy Danielle megérkezzen a poharakkal.
- Neeeeeem. – rázza a fejét Joe,
miközben átkarol. – Adjon elő valamit Nick. Mit is stúdióztál ma?
De Joe öccse megrázza a fejét.
- Nem, bratyesz. Ezt most nem úszod
meg Húzás a zongorához. – mutat Nicholas a hangszerre, bátyja pedig kelletlenül
felnyög mellettem.
- Na, gyere. Énekeljük el, amit
írtunk tavaly decemberben. Emlékszel még? – szorongatom meg a kezét, mire felém
fordul.
- A Sing My Songra? Persze. –
bólint. – Jó, azt elénekelhetjük.
Ezzel feláll, és magával húz engem
is, egészen a hangszerig, ahol mind a ketten leülünk. Joe felhajtja a zongora
fedelét, kiroppantja az ujjait (amiért kap tőlem egy csúnya pillantást), majd rám
néz.
- Kezdhetjük?
- Mehet. – bólintok, mire játszani
kezd, én pedig belefogok a dalba, nem sokkal később pedig ő is bekapcsolódik.
Éneklem a dalomat Neked
Nem tudtam, mit adjak neked,
Hétköznapit nem szerettem volna,
De akkor megtaláltam a tökéletes ajándékot
neked.
Hallom, ahogy a templom harangjai konganak,
Karácsonyi énekeket énekelnek most velem
együtt.
Olyan bájosan nézel ki,
Még akkor is, ha a fények kialszanak.
Van fagyöngyünk és tűzfényünk
Ezen a hideg, decemberi éjszakán,
A hó odakint kidíszíti a Holdat,
Úgy, ahogy én éneklem a dalomat…
Van fagyöngyünk és tűzfényünk
Ezen a hideg, decemberi éjszakán,
A hó odakint kidíszíti a Holdat,
Úgy, ahogy én éneklem a dalomat Neked.
Éneklem a dalomat Neked…
Éneklés közben szinte végig
összenézünk Joe-val, és csak mosolygunk, mint az idióták.
Arra leszek figyelmes, hogy a dal
vége felé a többiek is becsatlakoznak egy-egy, már elhangzott részre, így rájuk
nézek. Danielle és Kevin összeölelkezve ringatóznak, Nick pedig egy pohár borral a
kezében, lehunyt szemekkel dalol. Az utolsó sornál ismét Joe-ra téved a
tekintetem, és az utolsó hangok után szinte egyszerre mosolygunk össze.
- Ez nagyon szép volt. – dicséri meg
a dalt a legfiatalabb Jonas testvér.
- Köszönjük. – mosolygok rá.
- Katie, fehér vagy vörös? Sosem
tudom… - hallom meg Kevin hozzám intézett mondatát, miközben tanácstalanul álldogál a két üveg borral a kezében.
- Vörös. – vágja rá Joe egyből, mire
felnevetek.
- Pontosan… - suttogom halkan, majd
felállok, és a fához sétálok.
Kev felém nyújt egy poharat, majd
Joe felé egy másikat, és visszatér a feleségéhez.
Joe hátulról öleli át a derekamat
fél kézzel, miközben belekortyol a borba. Keze a pocakomon pihen, mire lehunyom
a szemem. Ez lesz a tökéletes pillanat. Óvatosan körbe pillantok, majd mikor látom, hogy nincs senki a közelünkben, megköszörülöm a torkom.
- Joe.. – suttogom olyan halkan,
hogy csak ő hallja.
- Mondd, Szerelmem.
- Van számodra még egy ajándékom.
- Ne már, én csak a gyűrűt adtam. –
háborodik fel játékosan.
- Nem, ez nem ilyen ajándék. –
teszem a kezemet a hasamon lévő tenyerére. – Emlékszel, hogy ma megkérdeztem,
szerinted híztam-e?
- Igen.. – jön a halk, izgatott
válasz, miközben a férfi nagyot nyel.
- Nem véletlenül kérdeztem. Megvan az oka annak, hogy pocakosodom... –
próbálom rávezetni egy eléggé egyértelmű kifejezéseel, és bejön a tervem, mert erősebben szorít magához, majd simogatni kezdi épphogy gömbölyödő pocakomat.
- Gyerekünk lesz…?
Némán bólintok, mire hitetlenül
felnevet, és a nyakamba csókol, amibe beleborzongok. Az apró kis pillangók ilyenkor még mindig fel-felélednek a gyomromban.
- Ennél szebb ajándékot nem is
adhattál volna. – fordít maga felé, és szerelmes csókban részesít, nem is tudva
arról, hogy a fejünk felett Kevin és Danielle még december elején felakasztott egy apró fagyöngyöt…
Tudom tudom tudom, hogy rengeteget vártatok, és hogy mindig ígérgettem ezt a részt, úgyhogy ne haragudjatok, amiért csak most hoztam.
Nem is húzom tovább az időtöket, remélem, van még, akit érdekel a folytatás... Szóval essetek csak neki. :)
A következő rész már a Karácsonyi fejezet lesz, és azt időben fogom hozni, ígérem! ;) (Már írom.)
Ui.: Rengeteg köszönet Sophie-nak, amiért irtó sokat segített ennek a résznek az elkészítésében. ;)
Puszi: кєℓℓу. ♥
A helyzetnek megfelelően lököm el magamól Nicket, és könnyes
szemekkel nézek rá. Nem vagyok erős a múlttal kapcsolatban, főként nem vele
kapcsolatban, és ezt Ő is nagyon jól tudhatja.
Röpke kétségbe esést olvasok le az arcáról, mielőtt kitör
belőlem a zokogás.
- Ne haragudj.. – suttog idegesen a hajába túrva. – Nem
tudom, mi ütött belém.
Hirtelen mozdulattal megkerülöm, csakhogy a fiú elkapja a
csuklómat.
- Hagyj békén! – hangom határozott és töretlen, de még
mindig sírok.
Azt hiszem, ez az a bizonyos ellentmondás a testem és a
lelkem között. A lelkem már nem bírja tovább, összetört, a testem pedig mégis
próbálja erősnek mutatni magát.
- Cat, oye. /Cat, halgass meg. sp/ - közeledik felém azzal a
céllal, hogy meghallgattassa magát velem. Dühben izzó lelkem azonban átveszi az
uralkodást testem felett, így Nick mellkasának rohanok, teljes erőből, és
valószínűleg nem is ő, hanem én sérülnék meg, ha nem tart meg két erős karjával
a vállamnál fogva.
- ¡Pendejo! /Idióta! sp/ - üvöltöm, még mindig könnyes
szemekkel, és teljes erőmből a mellkasába ütök, bár tulajdonképpen nem is rá
neheztelek, hanem saját magamra.
Én csak egy esélyt akarok.. Egy esélyt a felejtésre, a
lezárásra, de úgy látom, hogy ez lehetetlen.
Nick a szívembe és a fejembe is beleférkőzött, amennyire
csak lehet.
Magamra sem ismerek, mikor arra eszmélek fel, hogy spanyolul
káromkodok Nick arcába, és sajnos minden szót ért Ő is, ugyan olyan jól, mint
én. Talán azt hittem, hogy könnyebb lesz, ha mindent kiadok magamból, azonban
amint elhagyják ajkaimat a szavak, azonnal meg is bánom, hogy azokkal
dobálóztam. Mondataim és tökéletesen kiejtett kifejezéseim még az én fejemben
is visszhangoznak, nemhogy az Övében. Nick még az őt illető, ronda megjegyzésem
ellenére sem hagy ott. Végig a szemembe néz, nem fél a tekintetemtől.
Gyengéden húz magához, én pedig a mellkasát ütögetve
zokogok, bár nagy valószínűséggel meg sem érzi.
- Cssssssss… No hay problema nada. /Nincs semmi baj. sp/ -
suttogja a fülembe. Már inkább hisztizem, mint sírok. – Todo está bien. /Minden rendben. sp/ - folytatja
megnyugtató, bársonyos hangon. Mindig is szerettem, ha spanyolul beszélt
hozzám.
- ¡Carajo! Lo siento… /A francba! Sajnálom. sp/ - sziszegi,
és úgy érzem, hogy dühös magára. Szipogva várom, hogy elengedjen. – Perdona.
/Bocsánat. sp/ - tárja ki karjait védekezően, és hátrálni kezd, miközben rajtam
tartja a tekintetét.
- Me voy. /Megyek. sp/ - indulok el, bár ötletem sincs, hogy
merre. Egyenlőre csak el innen.
- Seguro. /Persze. sp/
Egy háború készül lezajlani bennem, és nem tudom megfékezni.
Olyan idegállapotban vagyok, hogy muszáj egyedül lennem, muszáj levezetnem a
feszültséget. A kezem ügyébe akad Nick pulcsija, amiben jöttem, így azt magamra
kapom, és tovább megyek valamerre ebben a hatalmas házban.
Az egyik üvegajtót kinyitva megcsap az friss, esős levegő
illata, ami jelenleg hihetetlenül megnyugtat. Bár most nem esik, valamiért
érzem, hogy nem sokára ismét leszakad az ég, így mászkálni kezdek, kihasználva
ezt a kis „szárazságot”. Valamilyen szinten sikerül kiürítenem a fejemet.
Másoknak a forró zuhany, nekem a friss levegő segít.
Erről jut eszembe egy totálisan hülye gondolat, de valójában
úgy teszek, mint minden más ember ilyen helyzetben. Végigtapogatom kissé nedves
pulcsim zsebeit, és megkönnyebbülve húztam elő az apró dobozt, és egy
öngyújtót, hiszen jelenleg ez az egyetlen használható dolog nálam. Nem
foglalkozom azzal, hogy mi lesz, ha Nick meglátja, elvégre nem az apám, vagy
ilyesmi.
Hezitálás nélkül gyújtok rá a cigimre, és jó mélyen
letüdőzöm.
Egyszer úgyis mindenki megtudja, hogy alkalom adtán stressz
dohányos vagyok.
A vérnyomásom és a pulzusom szinte azonnal szinteket zuhan,
és érzem, hogy a tüdőm sírva könyörög kegyelemért, de nem érdekel. Ismét
beleslukkolok a cigarettába.
Hirtelen összerezzenek, mert lépteket hallok a hátam mögül.
Megpördülök, és Nickkel találom szembe magamat. Legnagyobb meglepetésemre az Ő
kezében is egy füstölgő csikket fedezek fel.
- Cabrón. /Szemét. sp/ - fújom az arcába a füstöt, majd
összefonom a karjaimat.
- Vigyázz, mert még én is kimondom. – fenyeget meg a mutató
ujjával játékosan.
- Nem mered. – húzom össze a szemeimet.
- Cabróna… /Szuka. sp/ - tátogják tökéletes ajkai hangtalanul.
Állom a tekintetét, miközben hatalmasat szívok a kezemben füstölgő
cigarettacsikkből.
- Nincs neked erre szükséged. – veszi ki a számból hirtelen
a csikket, és slukkol egyet.
- Mentolos? – vonja fel a szemöldökét, mire rányújtom a
nyelvem, és a kezemet kinyújtva követelem vissza a cigimet, de Ő ahelyett, hogy
visszaadná, ledobja a földre, és eltapossa.
- Mióta? – komolyodik el az arca egy pillanat alatt.
- Körülbelül két hete… - mormolom, mert nem akarom, hogy meghallja,
azonban nincs ekkora szerencsém. Csak bólint egyet, és az egyik fának dől.
- Lo siento mucho… /Nagyon sajnálom. sp/
- ¿Qué es? /Mit? sp/ - kérdezem kíváncsian.
- Azt, ami bent történt.
- Kérlek, csak… Felejtsük el. Kissé felkavart. – sütöm le a
szemeimet zavartan.
Mély levegőt véve nézek Rá ismét pár másodperc múlva. Szemei
különös fényben csillognak, tekintete reménytelennek tűnik, miközben leguggol,
hogy saját cigarettáját is elnyomja végre a földön.
A vihar előszele hirtelen, távoli morajjal suhan végig a kis
tisztáson.
- Bueno. ¿Andas bien?
/Rendben. Jól vagy? sp/
- Sí. /Igen. sp/ - suttogtam halk, fojtott hangon, ami,
lássuk be, nem túl meggyőző.
- Gyere, menjünk be. Nem sokára ideér a vihar. – kezd el
befelé tolni, s mikor beérünk a házba, gondosan bezárja az ajtót.
- Kezdjük újra? – fordulok felé hirtelen, mire meglepődött
arcot vág, de mikor rájön, hogy mire gondolok, elkomolyodik.
- ¿Recomienzo? /Újrakezdeni? sp/
- Igen. Szeretném, ha nem lenne közöttünk feszültség.
- Te ilyen könnyen elintézed? – pislog rám óvatosan.
- Nem, csak… Átkapcsoltam az agyam… - mutogatok össze vissza
a halántékom tájékán.
- Bueno. Akkor… Éhes vagy? /Rendben. sp/ - dörzsöli össze a
tenyerét, és elmosolyodik.
- Estoy hambriento como un lobo. /Éhes, mint a farkas. sp/ -
bólogatok.
- Rendben, akkor főzzünk. – indul el a konyha felé, én pedig
hűséges kiskutya módjára követem Őt.
Mikor a konyhába érünk, Nick elővesz egy csomó mindent a
hűtőből, és a pultra pakol, én pedig csak nézem, ahogyan ügyködik.
- Szóval mi történt veled az elmúlt 2 hétben? – kérdezi
érdeklődve, miközben olajat tölt az egyik tepsibe, kibont egy zacskó
csirkemellet, amit a mélyhűtőből halászott elő, és az edénybe szórja.
- Estoy perdido. /Elvesztem. sp/ - hajtom le a fejem.
- Cuéname qué ha pasado. /Mondd el, mi történt. sp/ - támaszkodik
hirtelen a velem szemben lévő pultra, mire felnézek rá.
- Nada… /Semmi. sp./
- Claro. /Tiszta, Értem. sp/ - mosolyodik el sejtelmesen, de
valahogy nem tűnik őszintének. Pár pillanat múlva arca ismét kisimul.
- Esto complicado. /Ez bonyolult. sp/ - nézek ki a sötét
fákra az ablakon keresztül.
- Comprendo. /Értem. sp/ - sóhajtja. – Ezentúl semmit sem
fogsz elmondani? – érdeklődik „csak úgy mellékesen”.
- Nick… - kezdem.
- Igen? – ironizál. – Tényleg ez van! Teljesen kivontál az
életedből, és már semmit sem tudok rólad. Vagy amit tudok, abban nem vagyok
biztos.
- Te sétáltál ki az életemből…
- Te is tudod, hogy nem én vagyok a hibás, és hogy nem
önszántamból tettem. – néz rám komoly arccal.
- Te is tudod, hogy nem csak én vagyok a hibás. – kontrázok,
mire Nick megköszörüli a torkát.
- Estamos problem. /Mi vagyunk a probléma. sp/ Legalábbis
mostanság azt érzem, hogy így van.
- Evidente. /Világos. sp/ - mászok fel az egyik pultra, és a
falnak dőlök, miközben gúnyosan megrántom a szemöldököm.
Nick hitetlenkedve mered rám.
- Cat, akármit mondok, neked semmi sem felel meg. Mégis mit
akarsz még?
- Azt, hogy ne szólíts Cat-nek. – mordulok fel.
- Látod? Már megint kisarkítasz! – rivall rám, és ezúttal
igaza is van. – Különben is, miért ne hívhatnálak Cat-nek. Joe-tól érdekes
módon azt is elviselted.
Fel sem tűnik, hogy már hosszú percek óta vitázunk.
- Igen, de csak azért, mert már évek óta így hív, egyébként
pedig utálom, szóval kérlek…
- Hű. Hát tudod, ezt érdekes, mert én adtam neked ezt a
becenevet. – fúrja tekintetét az enyémbe, és óráknak tűnő másodpercekig
meredünk egymásra.
Hirtelen égett szag csapja meg az orromat, így feleszmélek,
és elkapom róla a pillantásomat.
- Az nem lehet…
- Tudod, mit?! Hagyjuk… - zárja el a tűzhelyet, az égett
húst a kukába szórja, és egyenesen a kijárat felé indul a szemetes zacskóval.
Egyből leugrom a konyhapultról, és a nyomába eredek. Az
előszobában gyorsan magamra kapom a cipőmet, bár elég viccesen nézhetek ki
nadrág nélkül.
- Megint nem én menekülök a beszélgetés elől! – kiáltom oda
neki, miközben kilököm a teraszajtót, és követem a szemetes kukáig a zuhogó
esőben. Per pillanat hidegen hagy, ha szétázok.
- Én nem menekülök… - vágja rá.
- Akkor beszéljük meg. – fonom össze karjaimat határozottan,
miközben érzem, hogy a Nicktől lopott pulcsim kezd átázni.
- Biztosan itt akarod? – csapja le a kuka fedelét.
- Itt. – bólintok.
- Nem vagy beteg? – fordul felém.
- Nem érdekel. – rántok vállat. – Jobban vagyok. Jót tett a
friss levegő.
- Hallgatlak. – áll meg előttem, és kérdőn lenéz rám.
Hirtelen elfelejtek mindent, amit mondani akartam, így csak
dadogni kezdek.
- Ööö.. Mi lenne, ha végre tisztáznánk mindent? Csak mert
nekem így eléggé zavaros… - motyogom halkan, amit Ő alig hall a zuhogó eső
miatt, de látom, hogy leolvassa a számról a szavakat.
- Mondd, lesz végre egyetlen egy szó, ami megfelel neked az
én számból, és nem Joe-éból??? – kérdezi. – Mindenki tudja, hogy Ő volt az első
szerelmed… Nincs mit ezen megbeszélni, Katie. – nyomja meg a hangsúlyt, amikor
kiejti a nevemet. – Már tudok rólatok egy ideje.
Szavai hosszú percekig visszhangoznak a fejemben, miközben
döbbenten meredek szomorú arcára az esőfüggönyön keresztül.
- Nick, hidd el nekem, hogy nem tudsz mindenről.
- Egyáltalán igaz az, amit az előbb mondtam? – kérdezi tárgyilagosan.
- Nem minden. – rázom a fejem, aminek következtében vizes
tincseim az arcomra ragadnak.
Nick ráeszmél arra, hogy nem vagyok teljesen egészséges, így
beterel a házba.
Ám engem jelenleg nem érdekel, hogy a ruháimból csavarni
lehetne a vizet, nem érdekel, hogy úgy nézek ki, mint aki most úszott egyet, de
még csak az sem, hogy még jobban megbetegszem. Csak az érdekel, hogy végre
tisztázzunk mindent Nickkel.
Dideregve állok a nappaliban, amíg Ő elsiet valamerre, majd
fél másodperc múlva visszatér.
- Ezt gyorsan vedd át. – lép hozzám egy vastag, puha
pulóverrel és az egyik pólójával a kezében.
Vizes tincsei össze-vissza állnak, csöpög belőlük a víz.
- Oké… - bólintok, és óvatosan kiveszem kezéből a ruhákat.
Mikor a bőrünk összeér, hirtelen melegem lesz, majd ismét fázni kezdek. –
Meghallgatsz? – szegezem neki a kérdést, mielőtt felmennék öltözni.
- És te? Meghallgatsz? – suttogja.
- Sietek… - válaszolom meg a kérdését, és elindulok a lépcső
felé.
- Várlak. – szól utánam. – Ó, és Katie! Ha nem veszed át azt
a vizes bugyit, esküszöm, hogy letépem rólad! – fenyeget meg.
A lépcsőn felfelé haladva egy pillanatra behunyom a szemem,
és elmosolyodom. Elég volt ez a félreérthető beszólás ahhoz, hogy beinduljon a
fantáziám.
Mikor beérek a szobába, sietek, ahogy csak tudok. Eleget
teszek a fiú kérésének, és minden vizes ruhát átveszek, a hajamra pedig egy
újabb törölközőt csavarok. Jelenleg mindennél fontosabbnak tartom Nick
társaságát, így szinte rohanok vissza a konyha irányába.
Mikor meglátom a fiút, a szívem hatalmasat dobban. Csak egy farmer
van rajta, pólót nem vett magára. Épp forró vizet önt az egyik kancsóba, és
újratölti a vízforralót.
Amikor felém fordul, tudatosul bennem, hogy a szakításunk
óta meglátogatta párszor a konditermet, mert kissé izmosabb, mint mikor
utoljára így láttam. Ráébredek, hogy így nem fogok tudni kinyögni egyetlen
értelmes mondatot sem a közelében, így megköszörülöm a torkom.
- Vegyél fel egy pólót, Nick. Meg ne fázz. – próbálkozom,
azonban hiába.
- Nem fogok, már befűtöttem. – válaszol lazán.
Komolyan nem volt egyértelmű?
Némán figyelem, ahogy ügyködik. Elővesz két bögrét,
citromlevet, cukrot. Mindent, ami egy finom, meleg teához szükséges.
- Milyen tea lesz?
- A kedvenced. – mosolyog rám egy másodpercre.
- Csipkebogyó? – dőlök a pultnak, ő pedig csak bólint egyet,
és mikor a vízforraló kikapcsol, beletölti a kancsóba az újabb adag vizet. Én
eközben keresni kezdem a teás dobozt.
- Merre vannak a teák? – nyitogatom a szekrényeket
egyesével, azonban sehol sem bukkanok rájuk.
- Remélem, nem ezt keresed. – emel fel egy dobozt, ami tele
van filterekkel.
- Nem, dehogy… - rázom meg a fejem hirtelen, mire felnevet.
Hogy nem vettem észre, hogy ott van előtte a doboz? Na,
mindegy.
- Nagyon humoros. – fojtok el egy mosolyt.
Csendesen nézem, ahogy a kancsóba rakott két filtertől a víz
kezd vörösre színeződni. Nick sem szólal meg, azonban Ő engem fürkész.
- Miért nézel? – fordulok felé.
- Fogalmam sincs.
Elfordítom a fejem, Ő pedig elkezdi megízesíteni a teát.
7 kanál cukor, és egy kis citromlé. Mint mindig. Mikor
végez, felém nyújtja az egyik bögrét, amibe már töltött az italból. Elveszem
tőle a felém nyújtott poharat, és a konyhaszigetben középen lévő pult egyik
oldalához sétálok.
Nick a másik oldalon foglal helyet, és kavargatni kezdi a
teáját. Csak a közöttünk lévő pult választ el bennünket, és tekintetem folyton
folyvást, akarva-akaratlanul Nick felső testére téved.
- Komolyan. Kérlek, vegyél fel egy fölsőt. – szólalok meg
végül.
- Cat, minden oké? – kérdezi, mert valószínűleg rákvörös az
arcom.
- Nem. – rázom meg a fejem.
- Talán zavar, hogy csak egy gatya van rajtam? – mutat saját
magára.
- Igen. – vallom be őszintén, mire Nick pajkosan megnyalja
alsó ajkát.
Hirtelen felpattan, és ugráltatni kezdi a mellizmait, aminek
hatására kitör belőlem a röhögés, és nem sokkal ez után már szinte sírok. Tudja
jól, hogy ez kiveri nálam a biztosítékot.
Nagyjából 10 percig tartó röhögő görcsöm után csak nagy
nehezen tudok megszólalni.
- Tudod, hogy ez a halálom…
- Te is tudod, hogy nekem meg ez a halálom. – mutat rám.
- Köszi. Én is szeretlek. – nézek a plafonra.
- Tudom. – mosolyodik el.
- Nicholas, inkább te viszel engem a sírba, mintsem én
téged. – nevetem el magam fáradtan.
- Remélem te is tudod, hogy szeretlek… - firtatja tovább
egyoldalú témáját.
- Yo sé… /Tudom. sp./ - sütöm le a szemem elkomolyodva. –
Nem pulcsiért indultál?
- Ja, de igen. Hozok egyet. – indul el, de ekkor észreveszek
valamit a karján.
- Nick! – kapom el a jobb kezét, s testemen ismét végigfut a
korábban érzett forróság. – Neked meg mióta van tetoválásod???
- Egy hete. – néz a szemembe, és olyan könnyedén beszél,
mintha teljesen normális és hétköznapi dolog lenne, amit magával művelt.
- Nem gondoltam volna…
- Tudom. Ez volt az egyik oka.
- A többiek tudnak róla?
- Csak Danielle. Megígérte, hogy nem szól senkinek.
Tekintetem ismét arra az egy szóra téved, amit a karjára
varratott.
- Mercy… /Kegyelem. ang./ - olvasom el a szép betűkből
alkotott motívumot. – Szép.
- Gondolom, nem kell magyaráznom a jelentését. – mosolyog rám
közelről. Túl közelről. Irreálisan közelről. A tekintetünk összefonódik, és
látom, hogy néha az ajkamra néz. Pillantásom a nyakában lógó dögcédulára téved.
Érzem a leheletét a bőrömön, szinte a számba fújja a levegőt.
Szinte egyszerre rebbenünk szét, és én zavartan a hajamba
túrok.
- Akkor én.. Hozom a pulcsit. – mutogat zavartan az ajtó
irányba.
- Itt várlak.
Mikor kimegy a konyhából, néhányszor megpofozom magam, hogy
észhez térjek. Biztos vagyok benne, hogy Nick szándékosan nem vett fel semmit
felsőtestére. Direkt kápráztatott.
Pár perc múlva a fiú egy cipzáros pulóverben ül le velem
szembe. Persze nincs összehúzva, így még mindig első számú rálátásom van
mellizmaira.
Van itt még valaki néha, ahol már szinte a madár se jár?
Nagyon szégyellem magam, amiért mostanában ennyire elhanyagollak benneteket, tényleg ne haragudjatok rám, de amikor nem tanulok vagy edzem, akkor vagy beteg vagyok, vagy alszom, szóval elég zsúfolt az életem mostanában, és írni meg csak néhány lyukas órámon van időm, ha akkor éppen van ihletem...
Na, algunas új dolog az oldalon, amit érdemes tudnotok mostanában:
1, Társíróm még mindig ѕσρнιє, nem hagytam el sehol sem mamacitát, csak Ő is annyira le van terhelve mostanában, mint én. Te amo. :)
2, ѕσρнιє-val nagyon rákattantunk a spanyol nyelvre (hála a Tökéletes Kémia c. könyvnek, amit jelenleg is olvasok, ha időm akad rá), így a következő pár részben lesznek spanyol szavak, kifejezések. Nem kell aggódnotok, lesz mellé szómagyarázat, szóval nem kell majd találgatnia senkinek, hogy na, ez most vajon mi a mierdát jelenthet. Szóval izgalmas fejezetek elé nézünk, készüljetek fel! ;)
3, Nagy lelkiismeret furdalásom van, amiért már lassan egy hónapja (vagy mér több is?) nem volt új rész a blogon, így készítettem nektek egy újabb előzetest. Kiderül a 26. fejezet címe, és még néhány új információ a cselekménnyel kapcsolatban. Nem tudom, hogy láttátok-e már, de linkelem. :)
4, Látom, hogy szép számmal gyülekezünk a Facebook oldalon, aminek nagyon örülök is! :) Azon gondolkodom, hogy ha elérjük a 100 lájkot, csinálok valami meglepetést, csak még nem tudom, hogy mi legyen az. Amúgy még az jutott eszembe, hogy ha szeretnétek engem kicsit személyesebben is megismerni, csinálhatnék a blognak egy csoportot is a közösségi oldalon, ahol tudnánk kicsit közvetlenebbül beszélgetni, meg ilyenek. Mit szóltok? ;)
5, Dobpergést kérek... Új szavazás került fel az oldalra, biztosan észrevettétek már ott fent, a jobb sarokban, mégpedig egy esedékes 'Karácsonyi Különkiadással' kapcsolatban.Igen, terveztem, hogy lesznek ilyen részek, mint karácsonyi, vagy szilveszteri, satöbbi... :) Szóval, a kérdésem egyszerű: melyik fiú szerepeljen a külön kis novellában? Fontos, hogy csak egy valakire szavazhattok, nincs lehetőség 'nem tudok dönteni, legyen mind a kettő'-re. :) Nehéz, de meg kell hozni ezt a 'haaaaatalmas nagy' döntést. Hajrá! :)
6 (utolsó, ígérem), Amit még észrevehettek, az az, hogy az oldal már most téli színekbe (és hangulatba) öltözött. (Nagyon ilyen kedvem lett most, hogy a névnapomon már szálingózott némi hó).
A fejléc a saját munkám, amire kivételesen nagyon büszke is vagyok, mert (szerintem) jól sikerült. :3
A Facebook-oldalos modul képe is megváltozott, és mostantól mindig az oldalon lévő profilképre fogom cserélni, úgy döntöttem.
Tütütümm. :)
Nos, azt hiszem, ez lenne minden, amit most szerettem volna veletek közölni.
Ne felejtsétek, már nem kell sokáig várnotok az új részre, és addig is SZAVAZZATOK! :)
Igen, ez itt a tegnapra, illetve ma reggelre ígért új rész, amiben kiderül, hogy mi is történt Nick és Katie között, hogy hová is mennek az autóval, és hogy mit csinált Katie, mikor Nickkel összevesztek/szakítottak. :)
Remélem, hogy sok kérdésre választ kaptok! ;))
Nem is tartalak fel titeket tovább: vágjatok bele!!
Ui.: Ebben a részben szintén benne van Szofi keze, könyékig! Tehát ezúton is köszönöm. ((:
Puszi: Kelly.♥
- Nem hinném, hogy tudja… - teszem hozzá pár másodperc
elteltével. – Miután megírtam, azt a részt ki is téptem, és eldugtam otthon
valahová, ahol csak én tudok róla.
- Még mindig ott van? – kérdezi kíváncsian.
- Nem, nincs… - rázom meg a fejem, mire rám kapja a
tekintetét.
- Hát hol van?
- Elégettem, amikor összevesztünk. – mondom halkan.
- Tényleg? – kérdezi döbbenten.
- Tényleg. – bólintok. – Ráadásul fennállt a veszélye annak,
hogy valaki megtalálja. És szerintem azt egyikünk sem akarta.
A fiúra pillantok, és azt látom, hogy az arcáról hirtelen
minden riadtság eltűnt, és egy pajkos mosoly vette át a helyét. Miközben a
fizetőkapuhoz gurulunk az autóval, Nick még sóhajt egyet, majd lehúzza az
ablakot, hogy tudjon fizetni.
Még mindig ugyanazzal az elégedett vigyorral néz rám egy
röpke pillanat erejéig, ami jelen pillanatban felettébb idegesít, és úgy látom,
most egy ideig ezzel az arckifejezéssel kell majd szembesülnöm, ha a fiúra
nézek.
- Mi volt a naplódban? – kérdezi, miközben áthajtunk a
felnyitott sorompó alatt.
- Öhm… Tulajdonképpen minden. Azt az estét kivéve. – teszem
hozzá fojtott hangon, miközben Őt fürkészem. Még szélesebbre húzódik a szája
széle, majd derűs arca hirtelen egy előnytelen grimaszba torzul.
Kíváncsi lennék rá, hogy mi jár a fejében, de nem merem
megkérdezni. Félig-meddig biztos vagyok benne, hogy annak a bizonyos estének a
jeleneteiről nosztalgiázik.
Az út továbbra is lassan és csendesen telik. Nick, amikor
nem az utat figyeli, a kormány erősen markoló ujjait bámulja folyamatosan.
Először nem is értem, hogy mi olyan érdekes a kezein, így
csak később veszem észre, hogy mit is néz annyira: a gyűrűsujján ott virít a
tisztasággyűrűje.
Elmélyülten nézegetem a kezét. Vajon miért hordja még mindig
azok után, amik történtek? Nem kellett volna már levennie? Vagy csak nem
akarja, hogy kiderüljenek a dolgok, hiszen mindenkinek feltűnne, hogy a három
Jonas fiú közül az egyik már nem hordja a gyűrűjét… Jogos.
- Elégetted, agy előbb ugráltál rajta egy sort? – kérdezi,
mire összerezzenek.
Látom, hogy engem fürkész egy pár másodpercig, majd komoly
arccal visszanéz az útra. Biztos feltűnt neki, hogy a gyűrűt nézem. Tudom, hogy
mire céloz ezzel a kérdéssel, és azt is, hogy nem fogj beérni egy rövid
válasszal.
- Nagyjából 20 oldalt téptem ki akkor a füzetemből. A legszebb,
legfelejthetetlenebb élményeink voltak azok… - kezdem, miközben a reakciójától
félve fürkészem a fiút.
A vonásai megenyhülnek, és nem fél ismét rám nézni.
- Egyenként téptem ki az össze lapot, és mindegyiket apró
darabokra szaggattam… Aztán elégettem őket, és azt, amit megmaradt belőlük, azt
szétszórtam az udvaron. A javarészét elvitte a szél… - mesélem neki, és közben
mozdulatokkal próbálom elmagyarázni az egészet.
Szórakozott arccal fordítja vissza a fejét az út felé.
- Te jó ég. És még csak nem is miattam veszekedtünk. És,
teszem hozzá, nem is én szakítottam.
- Tudom.. Ne haragudj.
- Egy 10-es skálán mennyire utáltál? – kérdezi óvatosan.
- 11. De csak egy hétig tartott, ha még emlékszel.
- Persze, hogy emlékszem.. Akkor mentünk el abba a házba,
miután kibékültünk.
- Pontosan. – bólintok zavartan.
Nick ismét a gyűrűjére pillant, így én is a kis ezüst
karikára pillantok.
- Szóval arról nem tudnak a szüleid..
- Nem. Legalábbis remélem. – teszem hozzá aggódva.
Te jó ég. Ha apa vagy David megtudnák, megnyúznák a fiút, az
biztos.
- Még csak nem is sejted, hogy hová megyünk, Katie? –
kérdezi, miközben felém pillant.
A hangja kicsit felháborodottnak és értetlennek tűnik, amit
nem értek.
- Nem… - válaszolok. De aztán hirtelen összeáll a kép.
Ott békültünk ki. Ott voltunk először igazán együtt. Idővel
a mi kis rejtekhelyünkké vált.
- Nick, csak azt ne mondd, hogy oda megyünk. – nézek rá
kiakadva, mire ismét sejtelmes mosoly jelenik meg az arcán. – Nem. Úgysem mersz
odavinni a történtek után. Nem.
Egyre gyanúsabb az egész szituáció, és érzem, hogy ott van
egy kis feszültség a levegőben. Komolyan. Ha a kezembe adnák egy hűtőnek a
konnektorát, még akár üzemeltetni is tudnám. Te jó ég. Nem mehetünk oda. Nem.
Az lehetetlen.
- Ha odamegyünk, esküszöm, hogy megfojtalak… Nick, ezt nem
teheted! Nem zsarolhatsz érzelmileg! – nézek rá idegesen, de semmire sem
válaszol. – Ugye nem oda megyünk?! Figyelsz Te rám egyáltalán? Válaszolj már!
Nick türelmesen hallgatja, ahogyan kiabálok és csapkodok,
majd egy halvány mosoly kíséretében pillant rám.
- Befejezted? Majd úgy teszek, mintha ez nem történt volna
meg, és nem foglak kinevetni. – mondja kisfiús hangon, mire vállba csapom.
- Aú! – nevet fel.
- Nem vagy vicces! – szólok rá durcásan.
- Te viszont hisztis vagy. – röhög tovább.
- Ez nem igaz. Csak akkor, ha zsarolnak érzelmileg. –
nyújtom rá a nyelvem, majd ismét elkomolyodom. – De ugye nem oda megyünk?
- Jól van, na. Nem hittem volna, hogy ezen ennyire ki fogsz
akadni.
Nem is kell kimondania. Már tudom, hogy hová megyünk.
- Oké. – fújom ki az összes levegőt a tüdőmből. – Már csak
azt nem értem, hogy mi a fenét csinálunk majd mi egy romos házban. Még ruháim
sincsenek.
- Már elég rég óta nem romos. – habozik.
- Mi?
- Megvettem és megcsináltattam…
- Azt a házat, ahol lefe… - ismételném, de félbeszakít,
mielőtt befejezhetném a kérdésemet.
- Pontosan.
Nem tudok megszólalni a döbbenettől.
Már majdnem egy éve,
hogy az erdőben sétálgattunk, amikor rábukkantunk a romos kis házra, a tó
partján. Teljesen elhagyatott volt.
- Megnézzük? –
kérdezte Nick incselkedve, majd kézen ragadt, és húzni kezdett maga után.
Hihetetlenül rossz
állapotban volt az egész épület, a benne lévő bútorokról már nem is beszélve.
De mi imádtuk az ilyen helyeket.
Az egész házat
betöltötte a régi, dohos szag.
A mai napig érzem az orromban, ha visszagondolok arra az estére.
A nappali egyik
sarkában egy nagy zongora állt, nem túl jó állapotban. Leültem a székre, és
felnyitottam a fedelét, majd lenyomtam egy hangot. Talán a C-t. Szörnyen szólt.
De Nick leült mellém,
és játszani kezdett rajta valamit. Már nem is emlékszem, hogy mi volt az.
- Inkább hagyd abba.
Borzasztóan hamis. – nevettem könnyedén, miközben kedvesen fürkésztem a fiút. Ő
is kivillantotta ragyogó fogsorát.
Kezeit levette a
billentyűkről, átkarolt, és lágy puszit lehelt a nyakamba.
Elkomolyodva
pillantottam fel rá, miközben hagytam, hogy a derekamra csúsztassa a kezét.
Mohón nézett rám, és én is valahogy így fürkészhettem őt, mert pár pillanat
múlva megszólalt.
- Mi az?
Lesütöttem a szememet,
és csak vártam. Vártam, hátha rájön, hogy mit is szeretnék.
És rájött. Kezével
óvatosan felemelte a fejemet, és szenvedélyesen megcsókolt.
Éreztem, hogy a keze
végig fut a testemen, egészen a combomig. Tudtam, hogy kezdenek elfajulni a
dolgok.
- Biztos, hogy ez a
legjobb helyszín erre…? – kérdeztem bizonytalanul, miközben már teljesen a nyakába
csimpaszkodtam.
Nem is tudom, hogy mi
ütött belém. Hogy miért nem állítottam meg. Talán mert én is akartam. Mert én
is képtelen voltam abbahagyni.
Kívülről szemlélve valószínűleg akkora pofont adtam volna
magamnak, hogy lerepül a fejem. De utólag mindenki könnyen beszél.
- Jobb nem is lehetne.
– mormolta ajkaim közé két lázas csók között, bár a fülemben lüktető vér miatt
még a saját gondolataimat sem hallottam, nemhogy Nick szavait…
- Min agyalsz? – kérdezi a fiú hirtelen, pont jókor
félbeszakítva nosztalgiázásomat.
- Öhm.. Semmin. – vágom rá.
- Persze. Ez nem válasz. Rendes választ kérek. Valami csak
van a fejedben!
Úgy néz rám, mintha most olyan nagyon okos lenne, ami
megmosolyogtat. Tudom, hogy elég jól ismer ahhoz, hogy tudja, mikor hazudok, és
mikor mondok igazat. Ez esetben rájött, hogy az előbbi történt.
- Csak eszembe jutott valami. Nem lényeges… - legyintek.
- Aha. És gondolom nem tudhatom, hogy mi az. – mosolyodik el
csalódottan, miközben kissé félrebiccenti a fejét.
- Nem, tényleg nem… De a saját érdekedben nem! – teszem
hozzá, majd megpróbálom elterelni a témát. – Mi járt a fejedben ma, amikor
megláttál Joe-val..?
- Biztosan tudni szeretnéd? – kérdezi sóhajtva.
- Igen. – vágom rá határozottan, mire egy pillanatra lesüti
a szemét.
- Oké. Hát.. Nyilván számítottam rá, hogy ez lesz, hiszen
elmondtatok mindent a turnén. Tudtam, hogy már többször is megtörtént, meg
minden. De élesben azért kicsit kemény volt végignézni. Fájt, hogy úgy mondjam.
Tudom, hogy ti közel vagytok egymáshoz, meg minden. És neked ez most
valószínűleg úgy jön le, hogy én „el akartalak rabolni” Joe-tól, de nem így
van.Csak szükségem volt Rád. Bár
először egyedül akartam jönni, de most, hogy belegondolok, sokkal jobb, hogy te
is itt vagy. – pillant rám egy másodpercre mosolyogva, de nem néz a szemembe. –
Nem bírtam volna Joe szemébe nézni.
Látom rajta, hogy nehezen mondja ki a szavakat, amit
furcsállok. Még soha nem láttam ilyennek.
- Az én szemembe se tudsz nézni… - állapítom meg szomorúan.
- Az teljesen más. – rázza meg a fejét.
- Nem, nem más! – vágok vissza. – Most sem nézel rám.
Legalábbis nem úgy, ahogyan szoktál. Nem úgy, ahogyan régen.
- Hogy szoktam? – veszi le egy fél pillanatra a tekintetét
az útról, és szívélyesen rám néz. A szemembe. Utálom, amikor ilyen. Amikor
tudja, hogy mire gondolok, és úgy tesz, mintha nem értené.
- Nem így. – sóhajtom.
- Ugyan már! Hogy nézzek rád? Mit szeretnél? – nyögi. – Te
sem vagy tisztában… dolgokkal.
Na, ez még tőle is gyenge volt.
Értetlen arckifejezéssel fordulok felé.
- Inkább hagyjuk. Nem sokára ott vagyunk. – rázza meg a
fejét.
Nem is akarok belekötni vagy visszakérdezni, inkább csöndben
maradok, és kinézek a korom sötét tájra.
Feltűnik, hogy Nick lefordul az autópályáról egy eldugott,
erdei kis útra, ami végre ismerősnek tűnik. A rádióból valami lassú dal szól
halkan, ami eléggé meghitté varázsolja a hangulatot az esti félhomályban, még
akkor is, ha az esőcseppek kopognak a kocsi szélvédőjén.
Már nagyjából 10 perce megyünk némán az erdőben, mikor végre
feltűnnek a ház sötét körvonalai.
- Mennyire újíttattad fel? – kérdezem halkan.
- Eléggé. De mindjárt meglátod.
Hirtelen meglátom a tó holdfényben csillogó hullámait, ami
megmosolyogtat.
Nick a ház elé hajt a kocsival, és leállítja a motort. A
sötétben még nem tudom kivenni a házat, csak azt látom, hogy sokkal nagyobb,
mint akkor volt, amikor először láttam.
- Hűha, kicsit nagyobb, mint volt.
- Bizony. – pillant rám a fiú, és halvány mosolyt vélek
felfedezni az arcán. – Na, gyere.
Ezzel kihúzza a kocsi kulcsot a helyéről, és kinyitja az
ajtót, de még nem száll ki, hanem rám néz, mivel nem mozdulok.
- Katie… Ébren vagy?
- Persze.. Csak nem tudom, hogy be akarok-e menni. – hajtom
le a fejem. – Elvégre nem is kéne itt lennem.
- Ne csináld már! Inkább aludnál a kocsiban?
- Lehet… - rántok vállat, mire felnevet. Aztán az arcáról
eltűnik minden érzelem, kikapcsolja a biztonsági övemet, és a lábamra teszi a
kezét.
- Gyere már. Nincs semmi baj azzal, hogy itt vagy. – néz rám
biztatón, mire felmordulok.
- Na jó. De csak azért, mert itt hideg van.
Ezzel kinyitom az ajtót, és kiszállok a zuhogó esőbe,
felhúzva a fejemre Nick pulcsijának a kapucniját.
Figyelem, ahogy a fiú a csomagtartóhoz siet, felnyitja, és
kivesz egy sporttáskát.
- Na menjünk. – zárja be a kocsit kulccsal, majd elindul a
ház felé. Némán követem, és összerezzenek, mikor a mozgásérzékelő lámpa
felgyullad a közeledésünk hatására.
Mikor felnézek a házra, elkerekednek a szemeim.
- Nick… Én ezt nem hiszem el. – motyogom.
- Mit? – kérdezi, miközben a kulcsok után matat a táskában.
Némán meredek a hatalmas házra, miközben Nick kinyitja az
ajtót, és belép az előtérbe. Én még mindig egy helyben állok, és a luxus házat
fürkészem. Nem fogok bemenni.
- Na, gyere be. Nem akarom, hogy még jobban megbetegedj. –
mondja a fiú, mire végre rá nézek, és megrázom a fejem.
- Nem. A kocsiban alszom.
- Katie, ne viccelj már. – mondja egyre idegesebben.
- Nem viccelek. Jó éjt. – fordulok meg, és elindulok az autó
felé.
Ám ekkor hirtelen két kezet érzek meg a derekamon, majd Nick
felkap.
- Nicholas! Mi a fenét csinálsz?! – kérdezem ijedten.
- Beviszlek. – mondja egyszerűen, és elindul velem a ház
felé.
- Nem! Azonnal tegyél le! – visítom.
- Nem teszlek le. Nem betegedhetsz meg még ennél is jobban.
– válaszolja.
- Nem érdekel. Tegyél már le!!
- Nem.
Ezzel bevisz a bejárati ajtón.
- Na. Most már leteszlek. – szólal meg, mire hátba csapom. –
Aú!
- Nehogy lemerj tenni! – fenyegetem meg.
- Mi? – kérdezi értetlenül. – Azt hittem, azt akarod, hogy
lerakjalak.
- Igen, odakint. Nem akarok itt lenni.
- Márpedig nem fogsz kimenni. – mondja határozottan, és
érzem, hogy lazít a szorításán, majd óvatosan a padlóra enged.
Úgy nézek körbe a hatalmas házban, mint egy kisgyerek, aki
először látja meg a fákat, vagy az eget. Elképesztő, hogy mennyire fel lett
újítva az egész.
- Ez… Ez elképesztő. – motyogom.
- Az. – bólint Nick is szórakozottan.
- Én… Azt hiszem, én lezuhanyozom. – sütöm le a szemem.
- Oké. Az emeleten van, a…
- Megtalálom. – vágok közbe, és elindulok felfelé a lépcsőn.
Azonban úgy tűnik, jobb lett volna, ha a fiú útbaigazít,
ugyanis egy meglehetősen hosszú folyosóval találom szembe magam. Elkezdek
benyitogatni az ajtókon, azonban mindenhol üresen álló szobákat találok. Egyet
kivéve. Az az egy mesésen van berendezve. Franciaágy, krémszínű falak,
hatalmas, a tóra nyíló ablakok. Lélegzetvisszafojtva lépek be az ajtón, és
végighúzom a kezemet az ágytakarón.
- Ez eszméletlen… - suttogom.
Meglátok egy ajtót a szoba egyik sarkában, így oda sietek,
és mikor benyitok, megkönnyebbülten sóhajtok fel.
Ott a fürdő.
Bent találok egy csomó törülközőt, így nyugodtan levetkőzöm,
és belépek a zuhanykabinba. A meleg víz kissé megnyugtat, és nagyjából 20
perccel később lépek ki a víz alól, vizes hajjal. Magam köré csavarok egy
törölközőt, és visszamegyek a szobába. Kutakodni kezdek a szekrényekben, hátha
találok valamit, amit felvehetnék. Találok magamnak pár fehérneműt, azonban
pólót vagy nadrágot nem, így kiveszek egyet Nick bekészített ingei közül, és az
húzom magamra, az időközben visszavett melltartómig begombolva. A hajamra
csavarom a törölközőt, és kilépek a folyosóra.
Kellemes illatokat érzek meg, mire összefut a nyál a
számban.
Nick főz?
Elindulok lefelé a lépcsőn, miközben a kezemet végig
csúsztatom a korláton. Halk léptekkel közelítek a finom illatok forrása felé: a
konyhához.
Óvatosan benézek, és azt látom, hogy Nick a sütő körül
sürög-forog, ami megmosolyogtat. Valószínűleg megérzi, hogy figyelem, mert
felém fordul, és meglepetten néz végig rajtam.
- Öhm… Fehérneműt még korábban hoztam neked, mert mikor még
együtt voltunk, terveztem, hogy meglepetésként kihozlak ide. De ruhákat még nem
tudtam…
- Nem baj. – szakítom félbe. – Megoldottam.
Ezzel le is zárom a témát, és átsétálva a konyhán felülök a
pultra, miközben körbenézek.
- Főztem teát. Kérsz? – érdeklődik aranyosan.
- Hmm. Igen. – bólintok.
Végignézem, ahogy egy bögrébe tölt a forró italból, és
odanyújtja nekem.
- Köszönöm szépen.
- Nincs mit, Kisasszony. – vigyorodik el, mire felnevetek.
- Nagyon vicces vagy, Nicholas.
- Ha még egyszer így szólítasz, esküszöm megcsikizlek,
Demetria. – fenyeget meg a mutató ujjával, majd visszafordul a sütő felé,
gondterhelt arccal. – Tudnál nekem segíteni egy kicsit?
- Persze. – válaszolok.
Mikor leugrom a konyhapultról, hirtelen Nickkel találom
szemben magamat. Fogalmam sincs, hogy került oda ilyen gyorsan.
Ajkai az orromat súrolják, miközben kissé lehajol, hogy az
arcunk nagyjából egy magasságban legyen.
Egy pillanatra eláll a lélegzetem. Olyan régen volt már
ilyen közel hozzám.
- Nick… - suttogom rekedten.
- Tessék. – néz egy másodpercre a szemembe, majd pillantása
visszafut a számra.
- Ezt talán nem… - kezdeném, de nem tudom befejezni, mert a
fiú ajkai belém fojtják a szót.
