Don't Forget

- Te meg hogy kerülsz ide? – kérdezem tőle, mikor elenged.

- Hát, én mondtam, hogy billentyűs lettem egy zenekarban. – nevet.

- De azt kihagytad, hogy melyikben! – lököm meg a vállát, miközben a busz tovább indul.

- Öhm.. Ti ismeritek egymást? – kérdezi Nick furcsán.

- Igen, Ő az unokahúgom. – karol át Ryan.

- Mi? – néz ránk Joe felváltva, mire mind a ketten bólintok.

- Igen, anya bátyja. Aki már nagyon hiányzott… - teszem hozzá cinikusan, mire ismét megölel.

- Te is hiányoztál, DemDem. – mondja, mire felnyögök.

- Neeeee..

- De, ezt nem úszod meg. – röhög, mire hátba vágom.

Még kiskoromban kezdett el ezen a néven szólítani, a második nevem után. Mindig is utáltam, de Ryan-től még elviseltem.

- A francba. – engedem el vigyorogva, és visszaülök Nick mellé, aki megint átkarol.

- Úúú, én ugye aludhatok Joe-val??? Van pár ötletem, mit csinálhatnánk. – szólal meg hirtelen Chelsea, mire mind döbbenten nézünk rá, Jonas Papa kezéből kiesik a toll, Joe pedig elvörösödve a konyhába siet.

- Nem, mindenkinek jut saját ágy. – mondja végül Denise.

- Értem… - bólint a csaj, és kicsit csalódottnak tűnik.

Én felállok, és a konyhába megyek, bár nem tudom, miért

- Szóval DemDem…? – kérdezi Joe, a pultra támaszkodva.

- Ne szólj hozzám.

- És miért is ne? – érdeklődik halkan.

- Mert nem vagyok hajlandó téged emberszámba venni. Se. – nézek rá összefont karokkal. – Szóval Ő a barátnőd? Anyukádéknak nagyon tetszik.. És mondd csak, a fogadalmad meg van még?

Ezzel ott is hagyom, és visszamegyek a többiekhez, akik épp a dalaimról beszélgetnek.

- Ezeket tényleg te írtad? – kérdezi Ryan hitetlenül.

- Igen, én… - rakom kezeimet a farzsebeimbe.

- Ez… Ez elképesztő.

- Köszi. – mosolygok rá.

Nick feláll, mire rá nézek.

- Hová mész? – kérdezem mosolyogva.

- Csak a gitáromért, hogy elkezdhessük próbálni a dalokat. – viszonozza mosolyomat, és bemegy a háló részre, majd fél perc múlva a kezembe nyomja a hangszerét.

- Na Katie, akkor melyikkel kezdjük? – kérdezi Id. Kevin, mire gondolkozni kezdek, és közben felülök a konyhapultra, ugyanis Chelsea elfoglalta a helyemet a kanapén, amíg a konyhában voltam.

- Hát.. Legyen mondjuk a Stop The World. – mondom, és pengetni kezdem a gitárt, majd játszani kezdem a dalt úgy, ahogy én elképzeltem.

Érzem, hogy minden szem rám szegeződik. Végül énekelni kezdek.

- I don’t know why, I don’t know why, I’m so afraid… - nézem a húrokat, miközben játszom.

Amikor a refrénhez érek, Nick bekapcsolódik az éneklésbe, mire rá pillantok. A kezében ott a dalszöveg.

Danielle és Kevin tapsolni kezdenek, majd szép lassan mindenki bekapcsolódik (Chelsea és Joe kivételével), és ütemre ütik össze a tenyerüket. Mikor a dal végére érünk, én szégyenlősen elmosolyodom, és a fülem mögé tűröm a hajam.

- Katie, ez elképesztően jó volt! – dicsér meg Id. Kevin, ami nekem rengeteget jelent, hisz Ő igazi szakértő.

- Hát.. Köszönöm, de azért annyira nem volt jó.

- Dehogynem! – mondja Nick is, mosolyogva. – Elképesztően jó voltál.

- Mi legyen a következő? – kérdezi Kevin izgatottan, mire megrántom a vállam.

- Válasszatok valamit.. – mondom.

- Akkor.. Legyen a Catch Me. – nézi Denise a listát, mire biccentek.

- Oké… - nézek le a gitárra, lefogom az első akkordokat, és pengetni kezdem a gitárt.

- Before I fall too fast, kiss me quick, and make it last… - kezdek bele a dalba, de ekkor valami olyan történik, amire senki sem számít…

Valószínűleg úthiba miatt, de a busz huppan egyet, mire én elvesztem az egyensúlyomat, és lecsúszok a pultról, hátrafelé, és zuhanni kezdek.

Már épp rákészülök, hogy itt a vége, mikor valaki hirtelen elkap.

Joe erős karjaival megtartja a derekamat, a fejem az ölében landol, és Ő ijedt szemekkel mered rám.

Mikor mind a két talpam alatt érzem a talajt, felállok. Az egyik kezemben még mindig ott van Nick gitárja, sértetlenül.

- Uramisten, jól vagy? – kérdezi mindenki tőlem kánonban, mire csak bólintok.

- Öhm… Köszi. – nézek Joe-ra zavartan, de Ő nem válaszol, csak bemegy a háló részre, és magára zárja az ajtót, én pedig lehunyom a szemem.

- Nem tudod, mi van vele? – kérdezi Denise hirtelen, és feltűnően méreget.

- Én… Nem, de beszélek vele. – válaszolok, odaadom Nicknek a gitárját, és benyitok a szobába.

- Joe… Hol vagy? – kérdezem, mert sehol sem látom.

Hirtelen kihúzza a függönyt az ágyánál, és rám néz.

- Mit akarsz?

- Én.. Megbeszélni a dolgokat. – sóhajtom, miközben becsukom az ajtót.

- Igen? És milyen dolgokat?

- MINDENT. – mondom komolyan.

- Rendben. Beszélgessünk. – ül fel.

- Szóval… - húzom el ezt az egyszerű szócskát. – Mióta jártok Chelsea-val?

Látom rajta, hogy kicsit meglepi a kérdés, és olyan, mintha gondolkozna a válaszon.

- Hát… Már egy ideje. Miért? – kérdez vissza, mire leülök mellé.

- Mert nem értem, hogy ha barátnőd van, miért mondtad azt nekem, hogy… Hogy szeretsz.

- Igazából ezt.. Én sem tudom. Csak amolyan pillanatnyi fellángolás volt.. – magyarázza.

- És Mandy? – érdeklődöm a másik lány felől, és úgy látszik, kicsit összezavarom.

- Hát… Izé, Mandy csak egy jó barátom. Semmi több… - sóhajtja.

- Értem.. És miért nem mutattad még be a többieknek Chelsea-t?

 - Ez most beszélgetés vagy vallatás? – kérdez vissza, mire felnevetek.

- Beszélgetés, csak érdekel, hogy.. Mi van veled.

- Nick és Kevin ismerik Chels-t. És nem szeretik túlzottan.

- Igen, ez feltűnt.

- Na, és ezért nem mutattam be otthon. – mondja, mintha ez egyértelmű lenne.

Csak szerintem nincs ebben a két dologban semmi összefüggés…?

- Aha… - bólintok.

- Nézd… Ne haragudj rám, amiért nem mondtam el. Igazad volt otthon. Minden, amit rám mondtál, igaz volt… De ismersz. Néha nem tudom, mit akarok.

- Igen, ez elég gyakran előfordul veled… - szólok közbe, mire elmosolyodik.

- De most tudom, hogy Chelsea-val akarok lenni… És vissza akarom kapni a legjobb barátomat. – néz rám végül.

- Hát, én… Itt vagyok. – mutatok végig magamon, zavartan mosolyogva, mire Ő is elmosolyodik, és átölel.

- Igen.. Tudom. És mindig itt is leszel. Igaz? – kérdezi reménykedve. – Kérlek, Katie. Soha ne hagyj el engem…

Miközben ezt kéri, megölel, és a vállamba fúrja a fejét.

- Öhm.. Persze, Joe. Sosem hagylak el. – simogatom a hátát.

- Köszönöm.. – suttogja, és elenged, hogy a szemembe tudjon nézni. De a tekintetében van valami furcsa. Valami nagyon furcsa. És nem tudom, mi az..

- Miért nézel rám így? – kérdezem halkan.

- Én… Én nem tudom.. – rázza a fejét, de még mindig bámul rám. – Olyan.. Furcsán érzem magam. Ááá, nem tudom mi ez!! – pattan fel hirtelen, és ide-oda kezd járkálni.

- Mi?

- Amit érzek!

- Miért.. Mit érzel? – értetlenkedem.

- Azt, hogy.. Amikor velem vagy, akkor minden rendben van.. Hogy boldog vagyok, hogy bármit megtennék, amit kérsz. BÁRMIT! – néz rám jelentőségteljesen. – Mi ez…?

Ismét leül mellém, és olyan.. Értetlennek tűnik.

- Én nem tudom.. – füllentem.

Mert nagyon is ismerem ezt az érzést. Én is ugyanezt éreztem, amikor régen szerelmes voltam Joe-ba, és vele voltam. És ezt érzem most Nickkel is.

- Hát én sem.. – sóhajtja, de valamiért úgy tűnik, mintha mégis tudná, miért érez így. – Te nem érzel ilyet?

- Nem, én nem.. – rázom a fejem. – Biztos a barátságunk miatt van.

- Igen, az lehet. – mosolyodik el, de valamiért olyan furcsa az arckifejezése.. Mintha csalódott lenne.

- Na és.. Mennyire komoly a dolog Chelsea-val? – kérdezem incselkedve, mire halkan felnevet.

- Hát, azért annyira vészesen nem. – szegezi a földre a tekintetét. – Sőt, néha.. Néha még idegesít is.

- De akkor miért jöttél össze vele? – csodálkozom.

 Ennek megint semmi értelme.

- Mert vannak bizonyos dolgok, amiket viszont imádok benne.

- Igen? Mik azok? – érdeklődöm kíváncsian.

- Háát.. Az, hogy zöld a szeme.. Hogy tud énekelni. Vannak titkai, amiket csak nekem mondd el. Vannak közös titkaink is. És Ő maga is annyira.. titokzatos. Kicsit olyan, mint te.. – löki meg a vállamat óvatosan, mire lassan bólintok.

- Igen, kicsit… - motyogom

Azok a tulajdonságok, amiket Joe felsorolt, ugyanúgy megvannak bennem is.

- Na és ti hogy vagytok Nickkel? – érdeklődik, mire eszembe jut valami.

Próbára teszem.

- Remekül. – mosolygok. – Tudod, néha úgy érzem, hogy soha sem lesz vége a kapcsolatunknak, mert.. Annyira szeretem, és érzem, hogy ő is így érez, és bízik bennem. És látom, hogy én vagyok neki a világon a legfontosabb, és ez jól esik… Talán Ő az „Igazi”.

- Aha, értem. – biccent. – Tényleg.. összeilletek.

- Úgy gondolod? – csodálkozok, mire nyel egy nagyot, és csak azután válaszol.

- Igen, Cat. Úgy gondolom. Látom, hogy boldog vagy vele, és Ő is Veled. Soha sem volt még ennyire boldog, soha nem láttuk még ennyit mosolyogni.

- Igen, én sem. – adok igazat neki.

- Ez… Király. – mondja, de nem túl meggyőző.

- Az… - mosolygok rá.

- Visszamegyünk? – kérdezi, és az ajtó felé mutat.

- Aha, visszamehetünk. – bólintok, és felállok az ágyról.

Ekkor hirtelen magához ránt, és szorosan megölel.

- Nagyon szeretlek. – suttogja a fülembe.

- Én is téged. – válaszolok, mire egy kicsit eltol magától.

Csak bámul rám azokkal a nagy, barna szemeivel, nekem pedig déja vu érzésem támad.

Eszembe jut a tegnapi nap. A csókjaink, a pillantások, az ölelések. Az, hogy a barátomnak hívtam, ABBAN az értelemben. Hogy fogta a kezem, és úgy éreztem, még soha nem voltam ennyire boldog. A filmnézés, és az, hogy egy takaró alatt ültünk, egymásra dőlve.. Ahogy elaludt rajtam, és ahogy vígasztalt, amikor sírtam. És ahogy egész este aludtunk. Hogy mikor átölelt, úgy éreztem, semmi és senki nem bánthat. Biztonságban vagyok.

Tegnap megfeledkeztem Nickről, és minden másról. Csak Ő és én voltunk. MI. És.. Hiányzik.

Szomorúan fordulok el, de Ő hirtelen a falhoz nyom, és megcsókol.

Nem bírom megállni, hogy ne viszonozzam. De csak pár másodpercig.

- Joe… Ne. – tolom el.

- Ne mondd nekem, hogy te nem érzed.. Ne hazudj a szemembe. – suttogja halkan.

- Nem hazudok… - válaszolom.

- De hát visszacsókoltál! – értetlenkedik. – Miért csókoltál vissza?

- Hidd el.. Én sem tudom. – nézek mélyen a szemébe. Gyűlölök hazudni neki, de nem tehetek mást.

- Értem…

- De figyelj. Nekem kint van a barátom, neked kint van a barátnőd. Zárjuk le ezt az egészet.. Közöttünk úgysem lesz soha semmi. Oké? – kérdezem tőle, de még nekem is fáj, amit mondok.

- Oké…. – mondja, de szinte alig hallom.

Halványan rá mosolygok, amit viszonoz is, majd megszólal.

- Nagyon jól tudsz hazudni… 

- Igen, tudom. – bólintok. – Jó.. Köztünk mindig is volt, és mindig is lesz valami, Joe. De meg kell tanulnunk ezt.. kezelni. Valahogy.

- Oké. Megoldjuk. – bólint, és most már őszinte mosolyt látok az arcán.

- Akkor.. Nincs harag? – érdeklődöm.

- Nincs harag. – vigyorog rám, és megint megölel.

- Na, visszamegyünk? – kérdezem.

- Menjünk.
Ezzel mind a ketten az ajtó felé indulunk, és egyszerre érünk oda.

- Hölgyem.. – enged előre, mire pukedlizek egyet, és csak ez után megyek ki az ajtón.

- Mi tartott ennyi ideig? – nevet Ryan Nick mellett ülve, mire szúrós szemmel rá nézek.

A Jonas szülők épp a sofőrrel beszélgetnek valamiről, Kevin és Danielle valamiről sutyorognak, Big Rob a banda többi tagjával nevet valamin, Nick pedig ír valamit. Joe barátnője pedig a kanapén ülve nézegeti hatalmas műkörmeit, majd felkapja a fejét.

- Igen, Joe. Mi tartott ennyi ideig?! – pattan fel hirtelen Chelsea.

- Öhm… Beszélgettünk. Baj? – ráncolja a szemöldökét Joe, mire nevetni kezdek.

- Igen! És mi olyan vicces?! – förmed rá a lány, mire lefagy az arcomról a mosoly.

- Semmi.

- Aha, persze.. – mondja gúnyosan, és közben elénk lép, csípőre tett kézzel.

- Okéé… - nézek rá furcsán, majd inkább visszaülök Nick mellé.

- Miről beszéltetek? – kérdezi kíváncsian.

- Csak a duettről. Hogy hogyan oldjuk meg. – mosolygok.

- Ja, tényleg. Még az is van..!

- Van valakinél egy papír meg egy toll? – kérdezi Joe hirtelen.

- Nálam van. – teszem fel a kezem, majd a füzetemért nyúlok, kitépek egy lapot, és egy tollal együtt a fiú felé nyújtom.

- Köszi. – mosolyog rám Joe, amit viszonzok is, mire Chelsea megint csúnyán néz rám.

- Hűtsd már le magad. – szólok oda neki, mire eltátja a száját.

- Katie… - szól rám Nick is, mire értetlenül felé fordulok. Még mindig körmöl.

- Most mi van? – értetlenkedem. – Csak egy papírt meg egy tollat adtam a pasijának, és megöl a szemével.

- Igaza van, Chelsea. Fejezd be. – mondja Joe a konyhából, mire a lány felháborodva odamegy hozzá.

- Mit írsz, Szívem? – kérdezem Nicket, mire odaadja a papírt.

Kíváncsian olvasni kezdek.

„Mivel néhányan lehet, hogy nem tudjátok, elmondom: ez a dal valami olyanról íródott, ami nagyon közel áll a szívemhez. Tudjátok, néha az élet szövődményeket és nehézségeket hoz, de tudjuk, hogy hogyan kezeljük őket, és ez számít. És tudom, hogy minden egyes embernek ebben a közönség ma este biztosan volt legalább egy nehéz időszak az életében, nem igaz? Tudom, hogy minden és mindenki ismeri azt az érzést, amit én is éreztem egy ponton, mint ti. Hogy nem megy tovább. De akkor megtaláltam a reményt. Mindig van valamilyen módja, hogy megtaláljuk a reményt. Ezt ne feledjétek el. Volt egy idő az életemben, amikor rossz hírt kaptam. Cukorbetegséget diagnosztizáltak nálam, és azt gondoltam, hogy nem fogom tudni élni az álmomat, hogy olyat kell csinálnom, amit én akarok. Ez három évvel ezelőtt történt. És most elmondhatom nektek, ma, ezen a napon, hogy én játszottam 12.000 ember előtt. És ez azért történhetett meg, mert megtaláltam reményt. Hány ember van itt ebben a közönségben ma este, akinek meg kell még találnia? Hányatoknak kell igaz barátokat találnotok? És hányatoknak kell éreznetek egy kis békét? Nos, mint mondtam, ez az, amiről ez a dal is szól. És ma este, ez a dal.. Ez a dal az Nektek szól. Ez a dal minden megtört szívnek, és minden összetört, elveszett álomnak szól. Mindenkinek, aki épp fent van lelkileg, és mindenkinek, aki épp lent. Ezt soha ne felejtsétek el. Nos, az, amit most szeretnék kérni tőletek, az az, hogy tapsoljatok. Azt akarom, hogy énekeljétek Velem ezt a dalt olyan hangosan, ahogyan csak tudjátok. Teljes szívetekből és teljes lelketekből. Mert igenis történik valami, amikor 12.000 ember jön össze, és énekel egy dalt. Rendben? Énekeljetek!” 

Ahogy a végére érek, már könnyes a szemem.

- Nick, ez… Ez csodálatos. Az A Little Bit Longer-hez írtad, igaz? – kérdezem szipogva, mire bólint.

- Tényleg jó lett? – érdeklődik.

- Nagyon. – ölelem meg, és közben sírni kezdek.

Ahogy olvastam azokat a sorokat, ez pillanatra teljesen átéreztem azt, amit Ő érezhet. A fájdalmát.

- Örülök, hogy tetszik. De ne sírj… - csitítgat, miközben szorít magához, és a hátamat simogatja.

- Ezt el akarod mondani a koncerteken is?

- Igen… Miért?

- Ígérj meg nekem valamit… - hunyom le a szemem.

- Mondd csak nyugodtan. Ugye nincs baj? – kérdezi aggódva.

- Nem, dehogyis… Csak annyit kérek, hogy miután elmondtad, gyere le hozzám, és ölelj meg.. Mert nem fogom kibírni sírás nélkül… Ahogy most sem.. – törölgetem a szemem, mire megkönnyebbülten felsóhajt.

- Oké, persze. – mosolyog rám.

- Köszönöm.

- Nincs mit. – puszil meg.

Ám ekkor hirtelen vitatkozás hangjaira leszek figyelmes, mire a konyha felé nézek.

- Azt hiszed, nem látom, hogy van köztetek valami?! Mi van, jártatok, és még nem zártad le? Mert akkor nem ártana lassan! – üvölti (vagy inkább visítja?) Cheslea.

Joe-ra nézek, aki szintén ír valamit, és rá sem hederít őrjöngő barátnőjére.

- Különben is. Szerintem ti csókolóztatok odabent! – teszi hozzá a lány, mire Nick felvont szemöldökkel rám pillant. 
- Hát ez beteg.. – meredek a szőke lányra,  mire Nick kuncogni kezd.

- Az biztos.. Te meg Joe csókolóztatok… Te soha nem tennél velem ilyen azok után, ami pár hete történt. – karol át, mire nekem összeszorul a gyomrom.

Ó, ha tudná…
- Még szép, hogy nem tennék. – bújok hozzá, de legszívesebben kiugranék a száguldó busz ablakán.

Hogy tehetem ezt Nickkel? Így bízik bennem…

- Chels, befejezhetem? – kérdezi Joe idegesen.

- Nem!

- Fogd már be! – csap a pultra a fiú, mire még én is összerezzenek.

Chelsea-ról nem is beszélve; sírni kezd.

- Jaj.. Ne haragudj, nem akartam. – sajnálkozik Joe, és megöleli a lányt. De eközben a jobb kezével még mindig ír a papírra, mire mosolyogni kezdek. Ez bolond.

- Mit írsz ennyire, Cica? – kérdezi a lány?

- Egy dalszöveget… Megszállt az ihlet. – válaszol, elmélyedve a sorokban. – Katie, gyere, olvasd el légyszi.

Erre felállok, és odalépek hozzá, Ő pedig a kezembe nyomja a lapot.

- Te komolyan ennek írtál dalt?! – engedi el Joe-t hirtelen Chelsea.

- Neve is van. És igen, neki írtam. – ránt vállat a fiú, mire a csaj kézen ragadja, és beráncigálja a háló részre. Joe még egy gyors, utolsó pillantást vet rám, majd az ajtó becsapódik, én pedig olvasni kezdem a dalszöveget.

Ne felejts…

Elfejeltetted?

Én még élő voltam.

Elfelejtettél,

Mindent, ami nekünk valaha volt megvolt?

Elfelejtettél?

Megfeledkeztél Rólam?

Megbántad?

Áltál valaha is az én oldalamon?

Elfelejtetted,

Azt, amit legbelül éreztünk?

Most elhagyom és megfeledkezek

Rólunk..

De valahol mi is hibásak vagyunk

Egyszer annyira erősek voltunk, hogy,

Szerelmünk olyan volt, mint egy dal, amit

Elfelejteni nem lehetett!

Úgyhogy most találgatok

Ez az, ahogy mi most állunk.

Megbántad,

Hogy valaha a kezemet fogtad?

Soha többet

Kérlek, ne felejts el!

Ne felejts..

Mindenünk meg volt

Ahhoz, hogy elbukjunk.

Több volt ez a szeretetnél

Aztán azok voltunk, mint előtte,

Nem fogok felejteni,

Nem fogok megfeledkezni

Rólunk!

De valahol mi is hibásak vagyunk

Egyszer annyira erősek voltunk, hogy

Szerelmünk olyan volt, mint egy dal, amit

Elfelejteni nem lehetett!

De valahol mi is hibásak vagyunk

Egyszer annyira erősek voltunk, hogy

Szerelmünk olyan volt, mint egy dal, amit

Elfelejteni nem lehetett

Soha..

És így a végre

Az összes képet elégettem..

És, most már minden a múlt.

Ez egy igazságot lecke volt,

És rendesen megtanultuk.

Nem fogok felejteni

Nem fogom elfelejteni kettőnket

De valahol mi is hibásak vagyunk,

Szerelmünk akár egy dal,

De már nem énekeljük tovább..

Mert elfejeltetted

Kettőnket..