Spanish Lullaby

Halihó! :)

Tudom tudom tudom, hogy rengeteget vártatok, és hogy mindig ígérgettem ezt a részt, úgyhogy ne haragudjatok, amiért csak most hoztam.

Nem is húzom tovább az időtöket, remélem, van még, akit érdekel a folytatás... Szóval essetek csak neki. :)

A következő rész már a Karácsonyi fejezet lesz, és azt időben fogom hozni, ígérem! ;) (Már írom.)

Ui.: Rengeteg köszönet Sophie-nak, amiért irtó sokat segített ennek a résznek az elkészítésében. ;)

Puszi: кєℓℓу. ♥

A helyzetnek megfelelően lököm el magamól Nicket, és könnyes szemekkel nézek rá. Nem vagyok erős a múlttal kapcsolatban, főként nem vele kapcsolatban, és ezt Ő is nagyon jól tudhatja.

Röpke kétségbe esést olvasok le az arcáról, mielőtt kitör belőlem a zokogás.

- Ne haragudj.. – suttog idegesen a hajába túrva. – Nem tudom, mi ütött belém.

Hirtelen mozdulattal megkerülöm, csakhogy a fiú elkapja a csuklómat.

- Hagyj békén! – hangom határozott és töretlen, de még mindig sírok.

Azt hiszem, ez az a bizonyos ellentmondás a testem és a lelkem között. A lelkem már nem bírja tovább, összetört, a testem pedig mégis próbálja erősnek mutatni magát.

- Cat, oye. /Cat, halgass meg. sp/ - közeledik felém azzal a céllal, hogy meghallgattassa magát velem. Dühben izzó lelkem azonban átveszi az uralkodást testem felett, így Nick mellkasának rohanok, teljes erőből, és valószínűleg nem is ő, hanem én sérülnék meg, ha nem tart meg két erős karjával a vállamnál fogva.

- ¡Pendejo! /Idióta! sp/ - üvöltöm, még mindig könnyes szemekkel, és teljes erőmből a mellkasába ütök, bár tulajdonképpen nem is rá neheztelek, hanem saját magamra.

Én csak egy esélyt akarok.. Egy esélyt a felejtésre, a lezárásra, de úgy látom, hogy ez lehetetlen.

Nick a szívembe és a fejembe is beleférkőzött, amennyire csak lehet. 

Magamra sem ismerek, mikor arra eszmélek fel, hogy spanyolul káromkodok Nick arcába, és sajnos minden szót ért Ő is, ugyan olyan jól, mint én. Talán azt hittem, hogy könnyebb lesz, ha mindent kiadok magamból, azonban amint elhagyják ajkaimat a szavak, azonnal meg is bánom, hogy azokkal dobálóztam. Mondataim és tökéletesen kiejtett kifejezéseim még az én fejemben is visszhangoznak, nemhogy az Övében. Nick még az őt illető, ronda megjegyzésem ellenére sem hagy ott. Végig a szemembe néz, nem fél a tekintetemtől.

Gyengéden húz magához, én pedig a mellkasát ütögetve zokogok, bár nagy valószínűséggel meg sem érzi.

- Cssssssss… No hay problema nada. /Nincs semmi baj. sp/ - suttogja a fülembe. Már inkább hisztizem, mint sírok. – Todo está  bien. /Minden rendben. sp/ - folytatja megnyugtató, bársonyos hangon. Mindig is szerettem, ha spanyolul beszélt hozzám.

- ¡Carajo! Lo siento… /A francba! Sajnálom. sp/ - sziszegi, és úgy érzem, hogy dühös magára. Szipogva várom, hogy elengedjen. – Perdona. /Bocsánat. sp/ - tárja ki karjait védekezően, és hátrálni kezd, miközben rajtam tartja a tekintetét.

- Me voy. /Megyek. sp/ - indulok el, bár ötletem sincs, hogy merre. Egyenlőre csak el innen.

- Seguro. /Persze. sp/

Egy háború készül lezajlani bennem, és nem tudom megfékezni. Olyan idegállapotban vagyok, hogy muszáj egyedül lennem, muszáj levezetnem a feszültséget. A kezem ügyébe akad Nick pulcsija, amiben jöttem, így azt magamra kapom, és tovább megyek valamerre ebben a hatalmas házban.

Az egyik üvegajtót kinyitva megcsap az friss, esős levegő illata, ami jelenleg hihetetlenül megnyugtat. Bár most nem esik, valamiért érzem, hogy nem sokára ismét leszakad az ég, így mászkálni kezdek, kihasználva ezt a kis „szárazságot”. Valamilyen szinten sikerül kiürítenem a fejemet. Másoknak a forró zuhany, nekem a friss levegő segít. 

Erről jut eszembe egy totálisan hülye gondolat, de valójában úgy teszek, mint minden más ember ilyen helyzetben. Végigtapogatom kissé nedves pulcsim zsebeit, és megkönnyebbülve húztam elő az apró dobozt, és egy öngyújtót, hiszen jelenleg ez az egyetlen használható dolog nálam. Nem foglalkozom azzal, hogy mi lesz, ha Nick meglátja, elvégre nem az apám, vagy ilyesmi.

Hezitálás nélkül gyújtok rá a cigimre, és jó mélyen letüdőzöm. 

Egyszer úgyis mindenki megtudja, hogy alkalom adtán stressz dohányos vagyok.

A vérnyomásom és a pulzusom szinte azonnal szinteket zuhan, és érzem, hogy a tüdőm sírva könyörög kegyelemért, de nem érdekel. Ismét beleslukkolok a cigarettába.

Hirtelen összerezzenek, mert lépteket hallok a hátam mögül. Megpördülök, és Nickkel találom szembe magamat. Legnagyobb meglepetésemre az Ő kezében is egy füstölgő csikket fedezek fel.

- ¿Seriamente? /Komolyan? sp/ - kérdezi döbbenten, hüledezve.

- ¡Cállate! /Kuss! sp/ - elkapom róla a tekintetem, de tudja jól, hogy neki szólt egyszavas beszólásom.

Ki másnak?

- ¡Contesta! /Felelj! sp/

- Yo fumo. /Dohányzom. sp/ - tárom szét karjaimat amolyan „ez van” stílusban, miközben ajkaim közé szorítom a cigit. - ¿Y tú? /És te? sp/

- Yo también. /Én is. sp/ - slukkol egy hatalmasat. – Mira… /Nézd…; sp/ - kezdi gondterhelten, és látom rajta, hogy nem igazán tudja, mit mondjon.

- No me diga nada… Porfis. /Ne mondj semmit… Kérlek. sp/ - nyögöm zaklatottan.

- Bueno. Yo mantuve la boca cerrada. /Rendben. Befogtam. sp/

- Gracias. /Köszönöm. sp/ - mosolyodok el halványan. - A kiejtésed még mindig borzalmas.

- Hát, tudod, ez a volt tanárom hibája. – vigyorodik el incselkedve, mire a vállába bokszolok.

- ¡Cállate el hocico! /Fogd be a pofád! sp/ - bámulok az erdő irányába. – Már miért lenne az én hibám? Te nem tanultad meg rendesen.

- Loco. /Őrült. sp/ - pimasz mosoly bujkál ajkai szélén.

- Cobarde. /Gyáva. sp/

- Pendejo. /Idióta. sp/

- Culero. /Seggfej. sp/ - vágom rá egyből.

- Se acabó. /Vége. sp/ - vonja fel szemöldökét.

- Cabrón. /Szemét. sp/ - fújom az arcába a füstöt, majd összefonom a karjaimat.

- Vigyázz, mert még én is kimondom. – fenyeget meg a mutató ujjával játékosan.

- Nem mered. – húzom össze a szemeimet.

- Cabróna… /Szuka. sp/ - tátogják tökéletes ajkai hangtalanul. Állom a tekintetét, miközben hatalmasat szívok a kezemben füstölgő cigarettacsikkből.

- Nincs neked erre szükséged. – veszi ki a számból hirtelen a csikket, és slukkol egyet.

- Mentolos? – vonja fel a szemöldökét, mire rányújtom a nyelvem, és a kezemet kinyújtva követelem vissza a cigimet, de Ő ahelyett, hogy visszaadná, ledobja a földre, és eltapossa.

- Mióta? – komolyodik el az arca egy pillanat alatt.

- Körülbelül két hete… - mormolom, mert nem akarom, hogy meghallja, azonban nincs ekkora szerencsém. Csak bólint egyet, és az egyik fának dől.

- Lo siento mucho… /Nagyon sajnálom. sp/

- ¿Qué es? /Mit? sp/ - kérdezem kíváncsian.

- Azt, ami bent történt.

- Kérlek, csak… Felejtsük el. Kissé felkavart. – sütöm le a szemeimet zavartan.

Mély levegőt véve nézek Rá ismét pár másodperc múlva. Szemei különös fényben csillognak, tekintete reménytelennek tűnik, miközben leguggol, hogy saját cigarettáját is elnyomja végre a földön.

A vihar előszele hirtelen, távoli morajjal suhan végig a kis tisztáson.

- Bueno.  ¿Andas bien? /Rendben. Jól vagy? sp/

- Sí. /Igen. sp/ - suttogtam halk, fojtott hangon, ami, lássuk be, nem túl meggyőző.

- Gyere, menjünk be. Nem sokára ideér a vihar. – kezd el befelé tolni, s mikor beérünk a házba, gondosan bezárja az ajtót.

- Kezdjük újra? – fordulok felé hirtelen, mire meglepődött arcot vág, de mikor rájön, hogy mire gondolok, elkomolyodik.

- ¿Recomienzo? /Újrakezdeni? sp/

- Igen. Szeretném, ha nem lenne közöttünk feszültség.

- Te ilyen könnyen elintézed? – pislog rám óvatosan.

- Nem, csak… Átkapcsoltam az agyam… - mutogatok össze vissza a halántékom tájékán.

- Bueno. Akkor… Éhes vagy? /Rendben. sp/ - dörzsöli össze a tenyerét, és elmosolyodik.

- Estoy hambriento como un lobo. /Éhes, mint a farkas. sp/ - bólogatok.

- Rendben, akkor főzzünk. – indul el a konyha felé, én pedig hűséges kiskutya módjára követem Őt.

Mikor a konyhába érünk, Nick elővesz egy csomó mindent a hűtőből, és a pultra pakol, én pedig csak nézem, ahogyan ügyködik. 

- Szóval mi történt veled az elmúlt 2 hétben? – kérdezi érdeklődve, miközben olajat tölt az egyik tepsibe, kibont egy zacskó csirkemellet, amit a mélyhűtőből halászott elő, és az edénybe szórja.

- Estoy perdido. /Elvesztem. sp/ - hajtom le a fejem.

- Cuéname qué ha pasado. /Mondd el, mi történt. sp/ - támaszkodik hirtelen a velem szemben lévő pultra, mire felnézek rá.

- Nada… /Semmi. sp./

- Claro. /Tiszta, Értem. sp/ - mosolyodik el sejtelmesen, de valahogy nem tűnik őszintének. Pár pillanat múlva arca ismét kisimul.

- Esto complicado. /Ez bonyolult. sp/ - nézek ki a sötét fákra az ablakon keresztül.

- Comprendo. /Értem. sp/ - sóhajtja. – Ezentúl semmit sem fogsz elmondani? – érdeklődik „csak úgy mellékesen”.

- Nick… - kezdem.

- Igen? – ironizál. – Tényleg ez van! Teljesen kivontál az életedből, és már semmit sem tudok rólad. Vagy amit tudok, abban nem vagyok biztos.

- Te sétáltál ki az életemből…

- Te is tudod, hogy nem én vagyok a hibás, és hogy nem önszántamból tettem. – néz rám komoly arccal.

- Te is tudod, hogy nem csak én vagyok a hibás. – kontrázok, mire Nick megköszörüli a torkát.

- Estamos problem. /Mi vagyunk a probléma. sp/ Legalábbis mostanság azt érzem, hogy így van.

- Evidente. /Világos. sp/ - mászok fel az egyik pultra, és a falnak dőlök, miközben gúnyosan megrántom a szemöldököm.

Nick hitetlenkedve mered rám.

- Cat, akármit mondok, neked semmi sem felel meg. Mégis mit akarsz még?

- Azt, hogy ne szólíts Cat-nek. – mordulok fel.

- Látod? Már megint kisarkítasz! – rivall rám, és ezúttal igaza is van. – Különben is, miért ne hívhatnálak Cat-nek. Joe-tól érdekes módon azt is elviselted.

Fel sem tűnik, hogy már hosszú percek óta vitázunk.

- Igen, de csak azért, mert már évek óta így hív, egyébként pedig utálom, szóval kérlek…

- Hű. Hát tudod, ezt érdekes, mert én adtam neked ezt a becenevet. – fúrja tekintetét az enyémbe, és óráknak tűnő másodpercekig meredünk egymásra.

Hirtelen égett szag csapja meg az orromat, így feleszmélek, és elkapom róla a pillantásomat.

- Az nem lehet…

- Tudod, mit?! Hagyjuk… - zárja el a tűzhelyet, az égett húst a kukába szórja, és egyenesen a kijárat felé indul a szemetes zacskóval.

Egyből leugrom a konyhapultról, és a nyomába eredek. Az előszobában gyorsan magamra kapom a cipőmet, bár elég viccesen nézhetek ki nadrág nélkül.

- Megint nem én menekülök a beszélgetés elől! – kiáltom oda neki, miközben kilököm a teraszajtót, és követem a szemetes kukáig a zuhogó esőben. Per pillanat hidegen hagy, ha szétázok. 

- Én nem menekülök… - vágja rá.

- Akkor beszéljük meg. – fonom össze karjaimat határozottan, miközben érzem, hogy a Nicktől lopott pulcsim kezd átázni.

- Biztosan itt akarod? – csapja le a kuka fedelét.

- Itt. – bólintok.

- Nem vagy beteg? – fordul felém.

- Nem érdekel. – rántok vállat. – Jobban vagyok. Jót tett a friss levegő.

- Hallgatlak. – áll meg előttem, és kérdőn lenéz rám.

Hirtelen elfelejtek mindent, amit mondani akartam, így csak dadogni kezdek.

- Ööö.. Mi lenne, ha végre tisztáznánk mindent? Csak mert nekem így eléggé zavaros… - motyogom halkan, amit Ő alig hall a zuhogó eső miatt, de látom, hogy leolvassa a számról a szavakat.

- Mondd, lesz végre egyetlen egy szó, ami megfelel neked az én számból, és nem Joe-éból??? – kérdezi. – Mindenki tudja, hogy Ő volt az első szerelmed… Nincs mit ezen megbeszélni, Katie. – nyomja meg a hangsúlyt, amikor kiejti a nevemet. – Már tudok rólatok egy ideje.

Szavai hosszú percekig visszhangoznak a fejemben, miközben döbbenten meredek szomorú arcára az esőfüggönyön keresztül.

- Nick, hidd el nekem, hogy nem tudsz mindenről.

- Egyáltalán igaz az, amit az előbb mondtam? – kérdezi tárgyilagosan.

- Nem minden. – rázom a fejem, aminek következtében vizes tincseim az arcomra ragadnak.

Nick ráeszmél arra, hogy nem vagyok teljesen egészséges, így beterel a házba.

Ám engem jelenleg nem érdekel, hogy a ruháimból csavarni lehetne a vizet, nem érdekel, hogy úgy nézek ki, mint aki most úszott egyet, de még csak az sem, hogy még jobban megbetegszem. Csak az érdekel, hogy végre tisztázzunk mindent Nickkel.

Dideregve állok a nappaliban, amíg Ő elsiet valamerre, majd fél másodperc múlva visszatér.

- Ezt gyorsan vedd át. – lép hozzám egy vastag, puha pulóverrel és az egyik pólójával a kezében.

Vizes tincsei össze-vissza állnak, csöpög belőlük a víz.

- Oké… - bólintok, és óvatosan kiveszem kezéből a ruhákat. Mikor a bőrünk összeér, hirtelen melegem lesz, majd ismét fázni kezdek. – Meghallgatsz? – szegezem neki a kérdést, mielőtt felmennék öltözni.

- És te? Meghallgatsz? – suttogja.

- Sietek… - válaszolom meg a kérdését, és elindulok a lépcső felé.

- Várlak. – szól utánam. – Ó, és Katie! Ha nem veszed át azt a vizes bugyit, esküszöm, hogy letépem rólad! – fenyeget meg.

A lépcsőn felfelé haladva egy pillanatra behunyom a szemem, és elmosolyodom. Elég volt ez a félreérthető beszólás ahhoz, hogy beinduljon a fantáziám.

Mikor beérek a szobába, sietek, ahogy csak tudok. Eleget teszek a fiú kérésének, és minden vizes ruhát átveszek, a hajamra pedig egy újabb törölközőt csavarok. Jelenleg mindennél fontosabbnak tartom Nick társaságát, így szinte rohanok vissza a konyha irányába.

Mikor meglátom a fiút, a szívem hatalmasat dobban. Csak egy farmer van rajta, pólót nem vett magára. Épp forró vizet önt az egyik kancsóba, és újratölti a vízforralót.

Amikor felém fordul, tudatosul bennem, hogy a szakításunk óta meglátogatta párszor a konditermet, mert kissé izmosabb, mint mikor utoljára így láttam. Ráébredek, hogy így nem fogok tudni kinyögni egyetlen értelmes mondatot sem a közelében, így megköszörülöm a torkom.

- Vegyél fel egy pólót, Nick. Meg ne fázz. – próbálkozom, azonban hiába.

- Nem fogok, már befűtöttem. – válaszol lazán.

Komolyan nem volt egyértelmű?

Némán figyelem, ahogy ügyködik. Elővesz két bögrét, citromlevet, cukrot. Mindent, ami egy finom, meleg teához szükséges.

- Milyen tea lesz?

- A kedvenced. – mosolyog rám egy másodpercre.

- Csipkebogyó? – dőlök a pultnak, ő pedig csak bólint egyet, és mikor a vízforraló kikapcsol, beletölti a kancsóba az újabb adag vizet. Én eközben keresni kezdem a teás dobozt.

- Merre vannak a teák? – nyitogatom a szekrényeket egyesével, azonban sehol sem bukkanok rájuk.

- Remélem, nem ezt keresed. – emel fel egy dobozt, ami tele van filterekkel.

- Nem, dehogy… - rázom meg a fejem hirtelen, mire felnevet.

Hogy nem vettem észre, hogy ott van előtte a doboz? Na, mindegy.

- Nagyon humoros. – fojtok el egy mosolyt.

Csendesen nézem, ahogy a kancsóba rakott két filtertől a víz kezd vörösre színeződni. Nick sem szólal meg, azonban Ő engem fürkész.

- Miért nézel? – fordulok felé.

- Fogalmam sincs.

Elfordítom a fejem, Ő pedig elkezdi megízesíteni a teát.

7 kanál cukor, és egy kis citromlé. Mint mindig. Mikor végez, felém nyújtja az egyik bögrét, amibe már töltött az italból. Elveszem tőle a felém nyújtott poharat, és a konyhaszigetben középen lévő pult egyik oldalához sétálok.

Nick a másik oldalon foglal helyet, és kavargatni kezdi a teáját. Csak a közöttünk lévő pult választ el bennünket, és tekintetem folyton folyvást, akarva-akaratlanul Nick felső testére téved.

- Komolyan. Kérlek, vegyél fel egy fölsőt. – szólalok meg végül.

- Cat, minden oké? – kérdezi, mert valószínűleg rákvörös az arcom.

- Nem. – rázom meg a fejem. 

- Talán zavar, hogy csak egy gatya van rajtam? – mutat saját magára.

- Igen. – vallom be őszintén, mire Nick pajkosan megnyalja alsó ajkát.

Hirtelen felpattan, és ugráltatni kezdi a mellizmait, aminek hatására kitör belőlem a röhögés, és nem sokkal ez után már szinte sírok. Tudja jól, hogy ez kiveri nálam a biztosítékot.

Nagyjából 10 percig tartó röhögő görcsöm után csak nagy nehezen tudok megszólalni.

- Tudod, hogy ez a halálom…

- Te is tudod, hogy nekem meg ez a halálom. – mutat rám.

- Köszi. Én is szeretlek. – nézek a plafonra.

- Tudom. – mosolyodik el.

- Nicholas, inkább te viszel engem a sírba, mintsem én téged. – nevetem el magam fáradtan.

- Remélem te is tudod, hogy szeretlek… - firtatja tovább egyoldalú témáját.

- Yo sé… /Tudom. sp./ - sütöm le a szemem elkomolyodva. – Nem pulcsiért indultál?

- Ja, de igen. Hozok egyet. – indul el, de ekkor észreveszek valamit a karján.

- Nick! – kapom el a jobb kezét, s testemen ismét végigfut a korábban érzett forróság. – Neked meg mióta van tetoválásod???

- Egy hete. – néz a szemembe, és olyan könnyedén beszél, mintha teljesen normális és hétköznapi dolog lenne, amit magával művelt.

- Nem gondoltam volna…

- Tudom. Ez volt az egyik oka.

- A többiek tudnak róla?

- Csak Danielle. Megígérte, hogy nem szól senkinek.

Tekintetem ismét arra az egy szóra téved, amit a karjára varratott.

- Mercy… /Kegyelem. ang./ - olvasom el a szép betűkből alkotott motívumot. – Szép.

- Gondolom, nem kell magyaráznom a jelentését. – mosolyog rám közelről. Túl közelről. Irreálisan közelről. A tekintetünk összefonódik, és látom, hogy néha az ajkamra néz. Pillantásom a nyakában lógó dögcédulára téved. Érzem a leheletét a bőrömön, szinte a számba fújja a levegőt.

Szinte egyszerre rebbenünk szét, és én zavartan a hajamba túrok.

- Akkor én.. Hozom a pulcsit. – mutogat zavartan az ajtó irányba.

- Itt várlak.

Mikor kimegy a konyhából, néhányszor megpofozom magam, hogy észhez térjek. Biztos vagyok benne, hogy Nick szándékosan nem vett fel semmit felsőtestére. Direkt kápráztatott.

Pár perc múlva a fiú egy cipzáros pulóverben ül le velem szembe. Persze nincs összehúzva, így még mindig első számú rálátásom van mellizmaira.

- Szóval akkor… Meghallgatsz? – kérdezem zavartan.

- Lehetne, hogy inkább felteszünk olyan kérdéseket, amikre nem tudjuk a válasz. Mit szólsz? – érdeklődik, miközben kortyol egyet a teájából.

- Legyen. – adom be a derekam.

- Oké. Első kérdés. – kezdi, én pedig kissé feszülten vártam. – Lefeküdtél Joe-val?