2013. március 12., kedd

Problems



- Helóka. – köszön vigyorogva, mire összeráncolom a szemöldököm. Ismerős nekem.
Aztán hirtelen beugrik, hogy ki ő.
- Te Amanda Michalka vagy… - közlöm vele az amúgy is egyértelmű tényt.

- Igen. Te pedig Katie.
Félreáll az ajtóból, hogy bemehessünk a házba, majd becsukja mögöttünk az ajtót.
- Szóval… Merre voltatok? – kérdezi, miközben leül a kanapéra „jó kislány” módjára.
- Öhm… - csücsülök föl a konyhapultra. – A tengerparton, stúdióban…
- A parton voltál? – fordul felém Nick.
- Igen, ott. – bólintok tétovázva.
- Nem együtt voltatok? – szól közbe Mandy.
- Nem. – legyint arra Nick, és visszafordul felém. – Tudod, hogy nem szeretem, ha egyedül mész oda. Tudod te, hogy hány embernek veszett már ott nyoma?
- Tudom, Nick. De nagy lány vagyok, tudok magamra vigyázni. – mondom. – Nincs szükségem bébi csőszre.
- Kats… - értetlenül tárja szét a karjait, és kérdőn néz a szemembe.
- Szerintem én.. felmegyek… - áll fel Mandy zavartan, de egyikünk sem figyel rá, így elindul felfelé.
Miért ne mehetnék egyedül a partra???
- Nick, nem értelek.  – suttogom.
- Csak féltelek! Én… én nem értelek téged. Miért mentél oda? Ha? – kérdezi idegesen, s közben rátámaszkodik a konyhapultra.
- Mert azt hittem, vége. Egyedül akartam lenni. Gondolkozni. De nem voltam veszélyben!
- De igen! Akármilyen alak odakeveredhetett volna!!! – csap a pultra, amitől összerezzenek. – Még jó, hogy felhívtalak! Ahh… Csessze meg!
Látom, hogy remeg a teste, de nem vagyok benne biztos, hogy a dühtől.
- Nick, jól vagy? Lesápadtál. – kapom el a karját.
- Ige… - mondaná, de csak annyit látok, hogy felakad a szeme, és eszméletlenül az ölembe borul.
Kétségbeesve nézem élettelen testét.
- Nick! Te jó ég… JOE!!!! Joe segíts!!!! – sikoltom, de hangom elcsuklik a belőlem feltörő zokogástól.
Hallom, ahogy odafent nyílik egy ajtó, majd léptek dobognak a lépcsőn.
- Kats, mi tör… Nick! – rohan hozzám, és felemeli öccse mozdulatlan testét. – Mandy, hívj mentőket!
- Miért pont én? – kérdez vissza a lány fintorogva.
- Miért?! Szerinted Ő – mutat rám – képes lenne most akár egy poharat is felemelni anélkül, hogy ne esne le?
- Oké, hívom..
Vállaimat abbamaradatlanul rázza a mélyről feltörő sírás, és úgy érzem, soha nem fogom tudni abbahagyni, ha nem láthatom ismét a mosolyát. AZT a mosolyt. A mosolyt, ami egy éve az életem része, és amit egy éve minden egyes nap rácsaltam az arcára.
- Joe… - suttogom, aki odakapja a fejét.
- Mondjad. Ugye nem fogsz elájulni? – markolja meg a két karomat, de mikor megrázom a fejem, óvatosan elenged.
- Ugye.. ugye jól lesz? – kérdezem, és könnyes szemeimmel valamit keresek a távolban, amin megállapodhat a tekintetem.
- Persze. Csak sietniük kéne az orvosoknak. Mandy! – néz a lányra (barátnőjére?), aki a kanapén ücsörög, és a körmét piszkálva beszél a kagylóba. – Kivel beszélsz? Hívtad a mentőket?
- Hát… eszembe jutott, hogy rég beszéltem Carly-val, úgyhogy előbb felhívtam… - mosolyog a srácra, akinek elsötétül a tekintete.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy még.. nem hívtad a kórházat? – kérdezi Joe, fenyegető hangnemben, de ez Amandának nem tűnik fel, így egy bárgyú mosoly kíséretében bólint egyet-kettőt.
- Joe.. – nyögöm, és a karjaiba borulok, mert nem tudom tovább tartani magam.
Joe megtart, szinte meg sem moccan, mikor teljes súlyommal rádőlök, és a lányt fürkészi mögöttem.
- Mady.. Most menj el, kérlek. – mondja neki.
- Carly, tartsd egy kicsit… - szól a telefonba, és döbbent tekintetét a fiúra emeli. – Mi?
- Menj el. – ismétli Joe komolyan.
- De… - tárja szét karjait a lány, és látszik rajta, hogy egyáltalán, halványlila fogalma sincs arról, hogy mi a problémánk. Értetlenül pislog hol rám, hol a fiúra, és engem kezd irritálni már maga a jelenléte is.
Pár másodpercig még türtőztetem magam, hogy ne szóljak oda, de nem bírom tovább.
- Az a lényeg, hogy húzz el innen! – förmedek rá teljesen váratlanul, és leugrom a konyhapultról, ezzel ellökve magamtól Joe-t.
Mandy tátott szájjal mered rám
- Hogy.. Hogy mit mondtál??? – pattan fel, és lecsapja a telefont a kávézóasztalra.
Rezzenéstelen arccal meredek rá, s egy pillanatra azt hiszem, hogy mindjárt nekiugrom és megütögetem azt a kifestett kis fejecskéjét. De jó erősen…
- Hogy húzz el, azt mondta. – szakítja félbe erőszakos gondolataim feltörését Joe, aki szintén elég agresszív stílusban szól a lányhoz.
Mandy idegesen és értetlenül pislog felváltva hol rám, hol a fiúra, aki mögöttem áll.
- Ti.. annyira idegesítőek vagytok, a ***** életbe is! – fintorodik el hirtelen, és száján lazán kiszalad a káromkodás, ami látszólag még Joe-t is meglepi.
- Oké. Arra van az ajtó. – vetem oda, miközben a fejemet rázom.
A lány Joe-ra néz, de feltételezem, nem kap pozitív visszajelzést, így sértődötten vonul át a szobán, majd ajtócsapódást hallok a hátam mögül. De érdekes módon nem köt le túlzottan..
Inkább a telefonért nyúlok, amit ő erőteljes mozdulattal dobott az asztalra pár perccel ez előtt, és tárcsázom a mentőket, akiket neki már minimum 10 perccel ez előtt kellett volna. Idegesen dörzsölöm a homlokom a kezemmel, és egyre csak azt mormogom magamban, hogy vegyék már fel.
- Igen? – hallom meg egy hölgy hangját, mire megkönnyebbülten felsóhajtok. Érzem, hogy verejtékes a homlokom az izgalomtól, hisz’ fennáll a veszélye annak, hogy elveszítem Nicket.
- Jó estét.. A barátom cukorbeteg, és.. elájult.. Küldjenek valakit… - próbálok összefüggően beszélni, de nem járok túl sok sikerrel.  A szemem sarkából látom, hogy Joe csinál valamit Nickkel, aki a kanapén hever, eszméletlenül, mire kitör belőlem a néma zokogás.
Érzem, hogy Joe keze a hátamhoz ér, mire felé fordulok. Közben hallom, hogy beszélnek a telefonba, de egyetlen szó sem jut el az agyamig. A fiú óvatosan kiveszi a kezemből a telefont, és azt suttogja, hogy üljek le. Bizonytalanul bólintok, és ügyetlenül, botladozva jutok el a kanapéig.
Megemelem Nicket, hogy leülhessek, majd fejét az ölembe fektetem. 
Arca hófehér, szemei csukva vannak, ajkai enyhén nyitva.. Az a tökéletes szája… Imádom a mosolyát. Belehalnék, ha soha többé nm látnám, ahogy rám mosolyog. Ahogy boldog velem, mellettem. Nem veszíthetem el őt. Sem most, sem később.
Visszafojtott sírással simogatom az arcát, és játszom göndör fürtjeivel. Közben pár könnycseppem, akaratom ellenére is lefolyik az arcomon, s én eldörzsölöm őket, de nincs sok eredménye. Úgy is jön még több is onnan, ahonnan ezek jöttek.
- Jól leszel… Jól leszel, Nick.. Nem lesz semmi baj… - suttogom, mintha csak hallaná a szavaimat. De nem. Nem hallja.
- Jól lesz, hidd el.. – ül le mellém Joe hirtelen.
- Miért? Honnan tudod? – nézek rá könnyes szemmel.
- Beadtam neki az inzulinját. – simogatja meg az arcomat, és elmosolyodik, amivel kissé zavarba hoz. Kissé…
Nem is értem. Miért simogat itt össze-vissza, mikor az öccse a barátom???
Ahogy ránézek, látom rajta, hogy titkol előlem valamit. Vagyis.. van valami, amit tudnom kéne vele kapcsolatban, de nem tudom.
Kopognak az ajtón, mire felkapom a fejem. Joe felugrik, és elrohan ajtót nyitni.
Hallom, ahogy magyaráz a belépő orvosoknak, akik egyből megrohamozzák Nicket. Még nézni is rossz, így inkább gyorsan felállok, és a konyhába telepszem át, majd, hogy kezdjek magammal valamit, odateszek főni vagy 4 adag kávát.
Minek?
Jó kérdés. Ötletem sincs. Csak muszáj csinálnom valamit, különben megőrülök a tehetetlenségtől.
Rátámaszkodom a konyha közepén lévő asztalra, és idegesen dobolok az ujjaimmal, miközben azt figyelem, ahogy a dokik Nick fölé hajolnak, és vizsgálják. Néha-néha az órára fut a tekintetem, és rá kel döbbennem, hogy amit én már vagy negyed órának érzek, az még csak 5 perc sem volt.
- Te jóságos ég… - ülök le az egyik bárszékre, és kezeim közé rejtem nyúzott arcomat.
Éreztem, hogy ez egy szörnyű nap lesz, de hogy ennyire?!
Reggel összevesztünk Nickkel, a partra mentem. Gondolkoztam. Zenét hallgattam. Addig ő becukrozta magát, és most… Tessék, itt a következménye.
Cukros kávé plusz idegesség egyenlő életveszély.
- Hé. Jól vagy? – hallom Joe hangját meglepően közelről, mire felkapom a fejem.
Mellettem ül, és aggódó szemekkel fürkész.
- Minden oké? – kérdezi újra, mert nem válaszolok előző kérdésére.
Fáradtan és lassan bólintok.
- Ja, látom. – mosolyodik el megint. – Tiszta friss és üde vagy. Tényleg. Jól tudsz hazudni. Ja, és köszi, hogy őszinte vagy velem.
Talán más helyzetben szórakoztatna, amit mondd, de most nem igazán fogom fel szavai jelentését, hisz’ agyam tele van a Nickkel kapcsolatos emlékeimmel és gondolataimmal. És ezek bizony nem adnak helyet Joe poénjainak. Most nem.
Mégis, hogy annyira ne legyen kellemetlen a helyzet, halvány mosolyt erőltetek arcomra, majd lehajtom a fejem, hogy el is tüntethessem, minél előbb.
- Jól lesz. Az orvos mondta. – szólal meg, most már komolyabb hangnemben, mint az előbb. Talán feltűnt neki, hogy mi az ábra.
- De most be kell vinniük egy komolyabb megfigyelésre. – folytatja. – A kórházban vannak a profibb felszerelések, amikre szükségük van ahhoz, hogy stabilizálni tudják az állapotát, és újra a normálisra tudják csökkenteni a vércukorszintjét.
- Remélem… - Csak ennyit tudok kinyögni. Csak ennyi jön ki a számon.
- Viszont… - húzza el a száját. – Csak két és fél óra múlva kezdődik meg a látogatási idő, és bár én híres ember vagyok, ezt a szabályt még én sem szeghetem meg.
- Hogy… hogy mennyi? – kérdezek vissza döbbenten, és elengedem a fülem mellet újabb, kicsit sem vicces poénját.
- Két és fél óra. 180 perc. – számolgat magában. – Hogy mondjam még másképp?
- Sehogy, köszi.
Lecsúszok a székről, és elkezdek kiönteni magamnak egy adagot az idő közben lefőtt kávéból.
Azt hiszem, most sok, sőt, rengeteg szükségem lesz rá.
Vár rám két és fél óra tömör idegeskedés és egy helyben ülés.
- Oké… Figyelj. – szólal meg megint, mire egy fél másodpercre felé nézek, hogy jelezzem, hallgatom.
- Arra gondoltam, hogy.. Addig csinálhatnánk valamit.. Együtt. – nyögi ki vére, én pedig igyekszem nem kiejteni a kezemből a kanalat. Remek.
- Aha…
- Mert annak semmi értelme, hogy itthon legyünk két és fél órán keresztül, és tiszta idegesen létezzünk egymás mellett… - fejezi be gondolatmenetét, és a reakciómra vár.
- Háát… - sóhajtom, és magamban erősen igyekszem valami kifogást találni.
Az utóbbi időben Joe és én eléggé eltávolodtunk egymástól. Megromlott a kapcsolatunk. Nekem ott van Nick, neki meg a furábbnál furább barátnői. Mindketten megvoltunk egymás nélkül, nem kerestük túlzottan egymás társaságát. És igen, persze, feltűnt mindkettőnknek, de se engem, se őt nem kötötte le túlzottan a barátságunk.
Hát, úgy tűnik, ez az állapot mostanáig tartott.
Ja, és arról még nem is tettem említést, hogy én régen.. Talán éreztem valamit Joe iránt, ami több volt, mint barátság. Valahogyan.. vonzott magához. Soha nem értettem, miért, de ragaszkodtam hozzá. Csak aztán bejött a képbe Nick. Elcsavarta a fejem, és így Joe a háttérbe szorult. Elfelejtettem. Minden erőmmel az öccsére és a kapcsolatunkra koncentráltam, így a látószögem jelentősen csökkent. És már csak a Nick iránt érzett tiszteletem és szerelmem miatt sem próbáltam meg ismét Joe közelébe férkőzni, miután feltűnt, hogy eltávolodtam tőle.
- Na? – kérdezi.
Hupsz. Kicsit elkalandoztak a gondolataim az éterben.
- Öhm.. Hát, rendben, menjünk el valahová.. Kettesben… - mondom ki érdekesen ezeket a szavakat, mire a fiú arcán fura mosoly jelenik meg… 

 

11 megjegyzés:

  1. egy kis Jemi a végéree*.*
    Szuperkirály vagy csajszii.:))
    Imádtam.:))
    puszillak.xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. köszönöm, és ma elkezdtem a 3. részt :)) ♥
      xoxo.

      Törlés
  2. nagyon jó lett már alig várom hogy folytatsd! kíváncsi vagyok hogy mi sülki ebből.... :D *-* <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. :)) okés, ma még elkezdek írni, de szerintem csak holnap fogom tudni befejezni, vagy vasűrnap.. de igyekszem! ;)♥♥♥

      Törlés
  3. Nagyon drámai, de nagyon jó lett! :) Siess a következővel ;) ♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszik! :) igyekszem esetleg ma megírni. <3

      Törlés
  4. Nagyon tetszett.. :) Nem győzöm már kivárni a következő részt. Siess pls ♥ :) :P

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Okés okés :)) hétvégén tutira meglesz, előbb biztos nem, mert nem nagyon ülhetek géphez. De örülök, hogy tetszik!!! :))

      Törlés
  5. Háát szia itt is. ^^
    Nagyon jó rész lett.
    Nagyon sajnáltam Nicket és remélem hamar felgyógyul. Mandy-t pedig letudtam volna ütni. Kinek jutna eszébe felhívni a mentők előtt a barátnőjét? ><
    Siess a kövivel, jó?
    Puszi. ♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sziaaaa *-*
      Nick MEG mog gyógyulni/FEL fog épülni hamar (:$ :DD)
      És megsúgom te is képbe kerülsz hamarosan. ;)
      Amúgy meg.. ma elkezdem, és vagy befejezem este, vagy csak holnap, de ezen a héten tutira el fogod olvasni. C:

      Törlés