Triangle

Némán, zavartan ülök az asztalnál, és az előttem lévő asztalon gőzölgő kávéra meredek. Az agyam folyamatosan Nicken jár. Fél órája vitték el, és még nagyjából másfél órán keresztül nem fogok tudni róla semmit... Idegesen piszkálom a körmömet, és a velem szemben helyet foglaló fiúra sandítok, aki szótlanul engem fürkész, már vagy 10 perce.
Most épp próbálok arra gondolni, hogy milyen rég is volt, amikor a köztünk lévő csend akár csak fele olyan kínos volt, mint itt, most.
- Nem hittem volna, hogy ENNYIRE el fogunk távolodni egymástól.- töri meg a csendet, s beleiszik a Starbucksos kávéba. Felnézek rá, és úgy teszek, mintha nem érteném, miről beszél, de közben nagyon is értem.
Igaza van. Az utóbbi pár hónapban már úgy nézek Joe-ra, mintha nem is ismerném. És ez nem nagyon zavart. Mostanáig.
Mégsem szólok egy szót sem, csak pislogok rá, mint aki azt sem tudja, most épp reggel van vagy este.
- Cat! - szól rám hangosabban, mire összerezzenek.
Csak ő hív így, de most mégis furcsa a szájából hallani ez a becenevet. Mikor látja, hogy nem fogok megszólalni, folytatja.
- Itt ülünk egymással szemben röpke... - előveszi a telefonját, és megnézi, mennyi az idő. - Röpke 25 perce, és egyszerűen nem tudunk miről beszélgetni! Érted? És egyszerűen nem értem, mi történt velünk! - akad ki, de hangjában nem idegesség, hanem szomorúság cseng.
Lesütöm a szemem. Igaza van.
Egy éve Joe-val akármiről tudtunk beszélgetni, de.. történt valami. Talán felnőttünk. Talán csak elhidegültünk egymástól.
De az biztos, hogy az a négy gyerek, akik voltunk, eltűntek. Annyira vágytunk az izgalmas életre még 15-16 évesen! Hát.. most megkaptuk.
Ekkor feleszmélek, hogy mondanom kéne valamit.
- Joe, én... Sajnálom.... - ennyit tudok kinyögni.
Mi mást mondhatnék?
Erre ő sóhajtva néz ki az ablakon, én pedig a kezemre könyökölve kavargatni kezdem a kávémat, amiből még egy kortyot sem ittam.
- Hiányzol, tudod? - szólal meg hirtelen, mire meglepődve nézek fel a  pohárból.
- Mi...? Dehát.. itt ülök veled szemben. - mutatok rá zavartan.
- Igen, de nem így értem! - fakad ki.- Az hiányzik, aki voltál! A vicces Katie. Akivel bármikor lehet hülyülni és nevetni! De megváltoztál.. Megkomolyodtál.. Hiányzik a legjobb barátom...
- Joe. Nem változtam meg. Én csak... - keresem a megfelelő szavakat - felnőttem...
- Ócska kifogás.. Attól, hogy valaki felnő, még nem megy át EKKORA változáson! Az, aki voltál még nagyjából egy évvel ez előtt, egyszerűen... eltűnt. - mondja hitetlenül, és a mondat végére elhalkul.
- Ki? - kérdezek vissza, és kezdek kicsit ideges lenni. Na, nehogy ő mondja már meg nekem, hogy mit változtathatok magamon!
- Te! Az igazi te! Aki nevetett a poénjaimon! Aki szívesen volt velem! Akit SZERETTEM... - fejezi be, és ismét kinéz az ablakon.
Akit szeretETT.. Akkor azt hiszem, már nincs miről beszélgetnünk.
- Te megőrültél. - rázom meg a fejem, majd megragadom a kávét, felpattanok, és a lehető leggyorsabban kisietek a Starbuckból.
- Cat!
Hallom, ahogy a nevemet kiabálja, és utánam siet, de nem érdekel. Nem hogy lassítok, még direkt gyorsítok is a tempómon.
- Cat, ne csináld már! - kapja el a karomat, és maga felé ránt.
- Joe, engedj el. - szólok rá határozottan, mire hirtelen letámad.
Mintha lelassulna körülöttem az idő, egyszerűen nem létezik semmi, csak mi ketten.Szája először kicsit óvatos, de utána belelendül, és a derekam köré fonja karjait, én pedig a tarkójára csúsztatom a kezem. Olyannyira belefeledkezem a csókba, hogy arra eszmélek fel, hogy körülöttünk kisebb tömeg csoportosul. Van, akinél telefon van, van, akinél fényképező gép.
Egy hirtelen,erőteljes mozdulattal ellököm magamtól Joe-t, és hitetlenül ránézek.
- Joe. Az öcséddel vagyok. Egy éve. - tájékoztatom. Hátha még nem tudta.
- Nem téged szeretlek. És ne csókolgass, jó?! - förmedek rá, majd lendületből pofon vágom, mire az állkapcsához kap.
- Katie, visszacsókoltál!!! - mondja értetlenül.
Nem jut eszembe semmi értelmes, amivel megcáfolhatnám.
Így volt. Visszacsókoltam. És ami a legjobban fáj: élveztem.
Hirtelen sarkon fordulok, és kifurakszom a körülöttünk álló tömegből.
Sietős léptekkel indulok hazafelé, és negyed órán keresztül megállás nélkül futok. Még a piros lámpa sem állít meg. Berontok a házba, és bevágom magam mögött az ajtót.
De az egyből kinyílik.
- Kate, állj meg! - szól rám Joe.
- Nem! Hagyjál békén. - ellenkezem, és a szoba konyha részébe sietek, hogy valami üdítőt töltsek magamnak.
- Csak hallgass meg...
- Mit hallgassak? Ha?! Hogy miért smároltál le az utca kellős közepén? Vagy hogy miért vágtad tönkre a kapcsolatomat azzal a fiúval, akit szeretek?! - támadok rá, és visszasétálok a nappaliba, egy pohár kólával a kezemben.
Az, hogy "ideges vagyok", gyenge kifejezés lenne.
- Szeretlek.
 Elkerekedik a szemem, és a pohár kiesik a kezemből,  majd hatalmas csörömpöléssel landol a parkettán.
Mi?
- Igen... Tudnod kell, hogy szerelmes vagyok beléd...
Értetlenül nézek rá. Én.. Én nem akarom ezt hallani.

- És azt szeretném, hogy válassz engem helyette... Neked is jobb lenne, és neki is jobb lenne. - folytatja, én pedig kezdek kétségbe esni.
Nem szakítok Nickkel... a testvéréért. Fejben elhatározom ugyan, hogy nem mondok le Nickről, de mélyen belül valami furcsa érzés van bennem.
- Mi... - kezdeném, de félbeszakít.
- Szóval nem adom fel... Harcolok érted. Amíg csak lehet és amíg csak kell! És igenis el fogom érni, amit akarok...
Rá sem ismerek Joe-ra. Soha nem mondott még ilyeneket.
- Én... - próbálnék megszólalni, de nem megy, így újra Ő beszél.
- Tudod, mióta szeretlek? - kérdezi, mire én megrázom a fejem, és próbálom visszatartani a könnyeimet. - Mióta ismerlek. Mióta először találkoztam veled, mióta először rám néztél, mióta először hozzám szóltál, mióta először megöleltél... Mióta valaki azt írta Twittere: "Képzeld el: Joe és Katie összejönnek." - sorolja. - Hát elképzeltem. És nagyon tetszett, amit láttam...És Cat, TUDOM, hogy te is éreztél így... Csak azt nem tudom, hogy még most is ott van-e benned, vagy már nincs...
- Joe... - sóhajtok lemondóan.
Én sem tudom, de ezt nem akarom elmondani neki.
- Ne... Ne csináld ezt. Meg kell próbálnod... Értem. - néz mélyen a szemembe.
Nem tudom tovább tartani a szemkontaktust, így inkább kinézek a medencére. A víz nyugodt és tükör sima, néha kicsit hullámos a későnyári szellőtől.
- Na? - kérdezi, lágyabb hangon.
A könnyek, amiket eddig visszatartottam, most lefolynak az arcomon, és vagy a ruhámon, vagy a padlón landolnak.
Én nem tudom ezt csinálni... Nem lehet, hogy mind a ketten szeretnek! Ez csak valami rossz vicc...
Vagy egy rossz álom. Egy rossz álom, ami véget fog érni. Remélem...
- Cat. Szólalj meg. Kérlek... - néz rám reménykedve.
- Joe, ez... Ezt nem kellett volna.... - közlöm vele halkan.
- Mit? - kérdez vissza. - Őszintének lennem???
- Nem...
- Pedig ez csak annyi volt. Mert tartalak annyira, hogy elmondjam neked, ki vagyok én valójában. - szakít félbe ismét, majd széttárja a karjait. - Hát, ez vagyok. Egy mocsok szívtipró, aki szerelmes az öccse barátnőjébe. Sajnálom, hogy így kellett megtudnod.
Ezzel megfordul, és kisétál a teraszajtón, én pedig egyedül maradok a lakásban. Kevin és Dani ki tudja, merre.
Így engedem, hogy a könnyek most már végérvényesen előtörjenek belőlem, és levetem magam a kanapéra. Egész testemet rázza a zokogás.
Most mihez kezdjek. Biztosan tele van az egész világháló azzal a csókkal. Nick is biztos tudja már. És biztos vagyok benne, hogy ezek után nem lesz bökkenőmentes a kapcsolatunk. Ha nem szakít velem.
Ekkor megszólal a telefonom. Félve nézek a kijelzőre. Csak ne Ő legyen az...
De Ő az. Lehunyom a szemem, és sóhajtva nyomok rá a 'Hívás Fogadása' gombra...