Halihóó :)
Igen, ismét új résszel jövök, aminek több oka is van.
1, 30 követőm van, aminek nagyon nagyon örülök! :)
2, több, mint 9200 megtekintésem van a blogon, aminek szintén nagyon örülök. :)
3, még mindig beteg vagyok, és még mindig van rá időm. :)
4, lehet, hogy jövő héten nem fogok tudni részt írni, mert szerdától-péntekig lelkigyakorlaton leszek, így a hétvége valószínűleg tanulással fog telni. :)
5, még egy lájk hiányzik a 40-hez a blog Facebook oldalán, szóval katt és lájk: https://www.facebook.com/bloggerkelly
Remélem, hogy tetszeni fog, próbáltam nem annyira szomorú részt írni nektek! :)
Sok sok puszi, nagyon szeretlek titeket! :)
Puszi: Kelly. ♥
- Te meg mit keresel itt? – nézek rá, mikor Joe elhúzódik
tőlem.
- Muszáj beszélnem…
- Nem. Nem érdekel. Tűnj el innen! – üvöltöm, még mindig
könnyes szemmel.
- Katie… - rázza a fejét, és hirtelen annyi szomorúságot
látok a szemében, hogy nem bírok rá nézni, mert fizikailag fáj.
Ezt nem hiszem el.
Idegesen keresgélni kezdek a szekrényemben valami ruhát,
hogy felöltözzek. Remegő kézzel húzom magamra a pólómat, mikor Joe benyit.
- Katie… - néz be, és mikor meglátja, hogy öltözök, elkapja
rólam a tekintetét. – Jaj, bocsi.
- Semmi gond. Már úgy is kész vagyok.
- Ki ez, Katie? – jön beljebb, és becsukja az ajtót maga
mögött.
- Joe, van valami, amit nem mondtam el. – sóhajtom, miközben
leülök az ágyamra, és két kezem közé temetem az arcomat.
- Ugye.. Ugye nem erőszakolt meg? – ül le mellém hirtelen. –
Katie, Ugye nem bántott?
- Nem erőszakolt meg. – nevetek fel halkan. – De bántott.
Rengeteget.
- Ki ez?! - kérdezi meg újra.
- Ő az apám, Joe. – nézek rá, és látom, hogy elképed.
- Mi? De hát… Én azt hittem, David az apád.
- Ő a nevelő apám. – bólintok.
- Miért nem mondtad el soha? – kérdezi halkan, és értetlenül
mered rám.
- Azért, mert szégyelltem! Az igazi apám egy alkoholista
szemétláda, aki verte anyát, vert minket a lányokkal, és végül, amikor én 5
éves voltam, elhagyott minket. Ez az apám. És most megint itt van, és ki tudja,
mit akar. – fakadok sírva.
- Hé.. Ne sírj. Itt vagyok, és megvédelek, ha bántani akar. –
karolja át a vállamat.
Nem mondok semmit, csak magamhoz szorítom.
- Katie, csak hallgass végig. – ront be apám, mire felkapom
a fejem.
- Nem vagyok rád kíváncsi! – dobom oda az egyik párnámat
dühösen.
- Kérem… Hagyja békén. – áll fel Joe higgadtan, és tesz egy
bizonytalan lépést apám felé.
- Ki vagy te? A barátja? – néz rá apa. – Tom vagyok. Katie
apja.
Ezzel kezet nyújt Joe-nak, aki összeráncolt szemöldökkel ráz
vele kezet.
- Joe Jonas… - motyogja, és még mindig a kezüket bámulja.
Én egy párnát átölelve ülök az ágyamon, összekuporodva, és
onnan figyelem az eseményeket.
- Kislányom, csak hallgasd meg, amit mondani szeretnék.
Tudnod kell róla.
- Miről? Újraházasodtál? Gyerekeid vannak? – kérdezgetem idegesen.
- Rákos vagyok. – vágja rá, mire megdermedek.
- Mi?
- Rákos vagyok. – ismételi meg előbbi mondatát. – Nagyjából három
hónapom van hátra.
- Nem hiszem el. – rázom a fejem, miközben megint sírásra
görbül a szám. – NEM!
- Katie, nyugodj meg. – lép oda hozzám Joe, és megint
magához ölel.
- Hazudik! Nem igaz! – üvöltöm, miközben zokogni kezdek.
Joe csitítgatva simogatja a hátamat, és miközben átölel,
kissé ringatni kezd, ami némileg megnyugtat.
- De, igen. Sajnos igaz, Katie. – lép közelebb apa.
- Hogy hagyhattad itt a családodat? Hogyan emelhettél kezet
egyszer is anyára?! – kérdezem hisztérikusan.
- Hidd el, ha van, amit megbántam az életemben, akkor az az,
hogy valaha is bántottalak és eldobtalak titeket. – mosolyodik el szomorúan. –
De anyád boldog. David megad neki mindent, és vigyáz rá. Szereti. Jobb neki
vele, mint velem.
- De miért mentél el?
- Alkoholista voltam, Katie. Nem emlékszel? Nem voltam
tudatában annak, amit csinálok.
- Hol voltál 14 évig? – faggatom tovább, de még mindig ellenszenves
vagyok. Nem tudom olyan könnyen elfelejteni azt, amit tett.
- Hol? – horkan fel. – Börtönben. Aztán munkát kerestem, és
most kamionsofőrként dolgozom. Vagyis csak dolgoztam, mert most már nincs
bennem annyi energia, hogy olyan sokat vezessek.
- Miért voltál börtönben? – csodálkozom.
- Verekedésbe keveredtem. Mindegy nem volt nagydolog. De
egyszer bementem egy kocsmába… És téged láttalak a tévében énekelni, Katie.
Annyira büszke voltam! El sem tudom mondani… Sírva fakadtam ott, mindenki
előtt, és akkor döntöttem el, hogy leteszem az alkoholt, rendbe szedem magam,
és veletek leszek… És még azon a héten derült ki, hogy agydaganatom van, és
csak pár hónapom van hátra. Így még inkább veletek szeretnék lenni, amíg még
lehet. – meséli, miközben Ő is letöröl egy könnycseppet.
- És még csak nem is azt a dalt hallottad, amit neked írtam…
- sóhajtom.
- Te írtál nekem egy dalt? – kérdez vissza csodálkozva.
- Várj csak, tudom melyik az. – szólal meg Joe hirtelen. –
Az a For The Love…
- Igen, az az. – bólintok.
- Eljátszanád nekem, Kislányom? – néz rám apa kérlelő
pillantással.
- Apa… - nyögöm hitetlenül. – Te most komolyan azt hiszed,
hogy minden rendben lesz, ha ide jössz, benyögöd, hogy pár hónap múlva
meghalsz, és elmeséled, hogy leszoktál az ivásról, miközben kapásból rá se kellett
volna szoknod?
- Reménykedtem benne.. – hajtja le a fejét.
- Katie, Ő az apukád. Az igazi apukád. Szeret téged, akármit
is csinálsz. És neked is szeretned kell Őt. Játszd el neki a dalt. Én is
szeretném hallani. – suttogja Joe a fülembe.
- Csak miattad játszom el. – nézek a fiúra, majd felállok,
és kisétálok a nappaliba.
Mind a ketten követnek, és némán nézik végig, ahogy leülök a
zongorához, felemelem a fedelét, majd egy pillanatra lehunyom a szememet.
Soha nem akartam megmutatni ezt a dalt senkinek sem. És most
mégis eljátszom nekik.
Kinyitom a szemeimet, és elkezdem játszani a megfelelő
akkordokat, majd amikor kell, énekelni kezdek.
Four years old with
my back to the door
All I could hear was
the family war
Your selfish hands
always expecting more
Am I your child or
just a charity award?
You have a hollowed
out heart
But it's heavy in
your chest
I try so hard to
fight it but it's hopeless
Hopeless, you're
hopeless
Oh, father, please,
father
I'd love to leave you
alone
But I can't let you
go
Oh, father, please,
father
Put the bottle down
For the love of a
daughter
Oh
It's been five years
since we've spoken last
And you can't take
back
What we never had
Oh, I can be
manipulated
Only so many times,
Before even "I
love you"
Starts to sound like
a lie
You have a hollowed
out heart
But it's heavy in
your chest
I try so hard to
fight it but it's hopeless
Hopeless, you're
hopeless
Oh, father, please,
father
I'd love to leave you
alone
But I can't let you
go
Oh, father, please,
father
Put the bottle down
For the love of a
daughter
Don't you remember
I'm your baby girl?
How could you push me
out of your world,
Lied to your flesh
and your blood,
Put your hands on the
ones that you swore you loved?
Don't you remember
I'm your baby girl?
How could you throw
me right out of your world?
So young when the
pain had begun
Now forever afraid of
being loved
Oh, father, please,
father
I'd love to leave you
alone
But I can't let you
go
Oh, father, please,
father
Oh, father, please,
father
Put the bottle down
For the love of a
daughter
For the love of a
daughter
Amikor a dal végére érek, a könnyek lefolynak az arcomon, és
meg sem próbálok felállni, csak apára nézek.
Látom, hogy Ő is sír, és utána azt is, hogy Joe
bizonytalanul megütögeti a vállát. A fiú rám pillant, és annyi tátog felém,
hogy gyönyörű volt a dal.
- Köszi. – suttogom, és elmosolyodom, bár még mindig
könnyezem.
- Katie, ne haragudj rám… - néz rám apa. – Szörnyen sajnálom,
és tudom, hogy soha nem fogod elfelejteni. De remélem, tudod, hogy szeretlek,
és bármit megadnék azért, hogy te is szeress még engem. De tudom, hogy azok
után, amiket tettem, ez már nem jöhet szóba…
- Szeretlek, apa… - rázom a fejem. – Szeretlek, és mindig is
szeretni foglak. De itt hagytál, amikor szükségem lett volna rád. És ez fájt.
Erre felránt a székből, és magához szorít.
- Édes Kislányom… - suttogja, és érzem, hogy a teste
rázkódik a zokogástól.
Én nem mondok semmit, csak a vállába fúrom a fejem, és én is
zokogni kezdek.
- Katie, elmenjek…? – kérdezi Joe halkan, mire rá nézek, és
megrázom a fejem.
- Nem… Maradj. Kérlek.
- Oké. – mosolyog rám bátorítóan, mire elengedem apát.
- Annyira hiányoztál… - simogatja meg az arcomat, mire
könnyes szemmel elmosolyodom.
- Te is nekem… Egyébként, jut eszembe. Joe nem a barátom.
Mármint.. olyan értelemben nem. A legjobb barátom. – nézek a fiúra.
- Tényleg? – kérdez vissza apa.
- Tényleg? – lép hozzám közelebb Joe.
- Tényleg. – sütöm le a szemem.
- Hát, mindegy. Én kicsit másképp láttam. – néz ránk apa
jelentőségteljesen. – Katie, megvannak még a gyerekkori felvételek? Vagy a
fényképek?
- Persze, ott vannak a dobozban, a TV mellett. – mutatok egy
nagy dobozra, majd Joe-ra nézek, amíg apa leül a kanapéra a dobozzal a kezében.
- Én meg kicsit másképp érzem… - ragadja meg a kezemet, és
odateszi a mellkasához.
Érzem a szívverését, mire felnézek rá. Engem fürkész azokkal
a gyönyörű szemeivel, és mosolyra húzza az ajkait.
- Kérdés. Mit szólnál, ha meglenne az első igazi randink,
miután meggyógyultál? – kérdezi, mire elképedve nézek rá.
- Mi?
- Azt hiszem, megérdemelnénk egy igazi randit, nem?
- De… Szerintem is. – motyogtam, miközben egyre azon jár az
agyam, hogy Nick vajon mit szólna ehhez az egészhez.
- Hát, ez nem volt túl meggyőző. Szóval Te nem is szeretnéd?
– kérdezi csalódottan.
- De! De, igen! Csak félek attól, hogy mi lesz, ha Nick
rájön erre az egészre… - sóhajtom.
- Nem lesz semmi! Szakítottatok. Szabad vagy. Azzal
randizol, akivel szeretnél.
- De Joe.. Azt mondta, vissza akar szerezni. – húzom el a
számat.
- Értem. Ha vissza akarsz menni hozzá, akkor menj. – engedi el
a kezemet.
- Nem! Joe… Én nem akarok vissza menni hozzá… Szívesen
elmegyek veled valahová. – mondom, mire rám pillant.
- Biztos? – kérdez vissza.
- Biztos.
- Katie, ezt nézd! – hallom apa hangját, mire mind a ketten
oda fordulunk a TV felé.
- Jaj, ne! – nevetem el magam.
- Ez te vagy? – kérdezi Joe hitetlenül.
- Bizony, ez Ő. 3 évesen, egy balett versenyen. Második
lett, tisztán emlékszem. Én videóztam az egészet.
Joe leül a kanapéra apa mellé, és az ölébe húz engem is.
Órákon keresztül nézzük a régibbnél régibb családi
felvételeket, és közben annyi történet jut az eszünkbe apával, hogy hirtelen
olyan érzésem támad, mintha el sem ment volna.
- Megnézhetjük, ha van kedvetek.
- Vajon anyáék merre vannak? – nézek az órára csodálkozva,
mert az már délután 5 óra van.
- Nem tudom, de én egyelőre örülök, hogy nincsenek itt. –
sóhajtja apa, miközben kivesz egy adag képet a dobozból.
Feltűnik, hogy Joe engem néz, mire rá pillantok, és
elmosolyodom.
- Mit nézel? – kérdezem.
- Téged… - suttogja.
- Ó, tényleg? – nevetek fel. – És mit látsz?
- Egy lányt…
- Egyet a sok közül. – sóhajtok fel, és épp felállnék, mikor
visszahúz az ölébe.
- Nem. Az egyetlent. – nyom egy puszit az arcomra, mire
jólesően beleborzongok az érintésébe.
- Nézd, itt van egy velem közös képetek Lindával. – mutatja felénk
hirtelen apa.
Joe elveszi a képet, és mosolyogva fürkészi a kiskori énem
arcát.
- Ez aranyos. – állapítja meg.
- Hiányzik, hogy olyan kicsik legyetek, és még veletek
legyek. Gondoskodjak rólatok. Hogy szeressetek, és ne kívánjatok a Pokolba… -
hajtja le a fejét apa.
- Nem kívánunk a Pokolba, apa! – rázom a fejem. – Csak az
maradt meg a gyerekkorunkból, hogy veszekszetek anyával, hogy megversz minket…
És ezek a dolgok kitaszították a jó emlékeket. De ha nagyon akarjuk,
visszahozhatjuk őket.
- Kérdezhetek valamit? – néz rám Joe hirtelen.
- Persze.
- Mi akartál lenni kiskorodban? – érdeklődik kíváncsian.
- Hercegnő. – nevetek fel. – De hát az úgy sem lehetek, szóval…
- Dehogyisnem lehetsz! – mondja.
- Mi? – kérdezek vissza, még mindig nevetve.
- Lehetsz az én hercegnőm. Ha szeretnél… - suttogja halkan,
mire lehunyom a szemem.
- Azt mondjátok, hogy nem vagytok együtt, mégis úgy
viselkedtek, mint egy pár. – szólal meg apa hirtelen, mire mind a ketten rá
nézünk. – Most akkor hogy is van ez?
- Mi sem tudjuk. – válaszol Joe, és rám néz. – Ugye?
- Ugye. – bólintok.
- Szerintem összeilletek. Teljesen. – jelenti ki apa.
- Apa! – nevetek fel. – Ne égess már!
- Egyet értek! Mármint abban, hogy összeillünk. – emeli fel
a kezét Joe, mire hirtelen felállok az öléből.
- De hát Kicsim, az a dolgom, hogy égesselek. – néz fel rám
apa.
- Jaaaahj. Remek. – nevetek fel, és kimegyek a konyhába,
hogy csináljak magamnak még egy adag teát.
- Hová menekülsz? – jön utánam Joe nagyjából 5 perc elteltével,
miután feltettem a vizet forrni.
- Csak teát főzök. – fordulok felé mosolyogva.
- De főztem reggel.
- Tudom. De te csak egy bögrével csináltál. Én viszont
kancsóba csinálok, mert úgy több marad… - nevetek fel, majd mosolyogva nézek
rá. – Apa mit csinál?
- Régi képeket nézeget, és sír… - néz át a nappaliba a fiú,
majd vissza rám.
Ekkor hirtelen meghallom a saját hangomat a TV-ből, mire
odasétálok a nappalit és a konyhát elválasztó falhoz, és neki támaszkodva
figyelem a 12 éves önmagamat egy tehetségkutatón.
- Ez mikor volt? – kérdezi Joe, miközben megáll szorosan
mögöttem.
- 5-6 éve…. – suttogom, mire maga felé fordít.
- Ez után ismertelek meg, nem? – néz mélyen a szemembe.
- Igen. – bólintok, miközben mosolyogva visszaemlékezem arra
a napra.
A verseny után épp mentünk kifelé anyáékkal az épületből,
mikor a fiúk szó szerint belénk rohantak az egyik sarkon. Joe konkrétan nekem
ütközött, és ha nem tartott volna meg, akkor a földön kötöttem volna ki. Mivel teljesen
hozzám préselte a testét, éreztem a szívverését, de tudtam, hogy csak az
ijedtségtől van. És akkor eszembe jutott, hogy ott hagytam a teremben az egyik
kottámat, így visszamentem érte, és mint kiderült, a fiúk is oda mentek, csak
ők stúdiózni. Amíg visszaértünk, beszélgettünk egy kicsit, és a végén elkérték
a telefonszámomat, hogy majd egyszer összefuthatnánk még. És már másnap együtt
ebédeltünk a városban. Annyira jó volt.
- Éreztem, hogy vert a szíved akkor… - suttogom hirtelen
Joe-nak.
- Igen? Egyből megtetszettél, amikor megláttalak. –
emlékezik vissza Ő is.
- Én azt hittem, hogy az ijedtségtől ver annyira a szíved… -
fordulok felé hirtelen, összeráncolt szemöldökkel.
- Pedig nem. – rázza a fejét mosolyogva, és beletúr a
hajamba.
- Kérdezhetek valamit?
- Ne kímélj. – mosolyog rám.
- Te szeretnél engem, ha én lennék az egyetlen lány az egész
földön? – teszem fel a szerintem egyébként elég idióta kérdésemet, mire
felnevet.
- De hisz te vagy az egyetlen aki... – kezdené, de már
sejtem is, hogy Ő is a kérdés értelmetlenségén nevet.
- Aki hülye kérdéseket tesz fel… - sóhajtom.
- Nem, hanem…
- Aki csúnya? – fordítom el a fejem.
- Az egyetlen lány, aki nem fogja be a száját, amikor azt akarom neki mondani, hogy szeretem. – fordítja vissza a fejemet a kezével, és gyengéden megcsókol.
- Aki hülye kérdéseket tesz fel… - sóhajtom.
- Nem, hanem…
- Aki csúnya? – fordítom el a fejem.
- Az egyetlen lány, aki nem fogja be a száját, amikor azt akarom neki mondani, hogy szeretem. – fordítja vissza a fejemet a kezével, és gyengéden megcsókol.
Hallom, hogy nyílik a bejárati ajtó, de biztos csak anyáék
azok, így oda sem nézek.
- Khm… Sziasztok.
- Nick! – húzódom el Joe-tól hirtelen. – Te meg mit keresel
itt?
- Joe-t. – néz rám hidegen, majd a bátyjára pillant.
- Mit akarsz? – kérdezi Joe gorombán.
- Semmi különöset. Csak annyi, hogy mégsem fejezzük be a
turnét.
- Mi? Miért? – kérdezem.
- Azért, mert a Jonas feloszlik. – válaszol, majd sarkon
fordul, kiviharzik a lakésból és bevágja az ajtót maga mögött.
Joe-val elképedve nézünk össze. Hogy mi?
Szegény Katie,nem volt valami jó gyerekkora :/ Feloszlik a Jonas? :OOO
VálaszTörlésSiess köviveeel :D
annyira jóóóó ;) <3
VálaszTörlésEgyet a sok közül. – sóhajtok fel, és épp felállnék, mikor visszahúz az ölébe.
VálaszTörlés- Nem. Az egyetlent. – nyom egy puszit az arcomra, mire jólesően beleborzongok az érintésébe.
ez tudod mennyire megfogott ez a rész? :) nagyon nagy tehetséged van viszont a Jonasnak nem szabad feloszlani inkább bele kéne hogy szeressen Nick Katie egyik nővérébe :D és akkor minden oké lenne. :D de ahjj :) siess a kövivel. *-*
Annyira jó lett,és a vége is tök jó,teljesen kiszámíthatatlan .Imádom!!!!Várom a következőt:)
VálaszTörlésSzegény Katie :(( mi az hogy feloszlik a Jonas??? ne ne ne neeee
VálaszTörlésam nagyon jó lett siess a kövivel :D <3 :3 :D *-*
Szia!
VálaszTörlésEz a fejezet igen érzékenyen érintett, mert személyes okok miatt megértem Katie helyzetét. A For The Love Of A Daughter mindig meg tud siratni (sok más számmal egyetemben).
Szegény Nick és Joe. Mindketten szenvednek, de véleményem szerint Katie az, aki a legjobban kivan ettől a helyzettől.
Feloszlik a Jonas, wtf? Nicket megütöm. Jó, hogy féltékeny, de azért a rajongókra is gondolhatna!!
Jó lett, és jobbulást. ♥
xx, Lindz.
Szia! Most kezdtem el olvasni a blogodat,és nagyon tetszik :) Szerintem Joe és Katie összeillenek,de azért Nicket sajnálom :/
VálaszTörlésFeloszlik a Jonas?? Hozd hamar a kövi részt!:))