For The Love Of The Daughter

Halihóó :)

Igen, ismét új résszel jövök, aminek több oka is van.

1, 30 követőm van, aminek nagyon nagyon örülök! :)

2, több, mint 9200 megtekintésem van a blogon, aminek szintén nagyon örülök. :)

3, még mindig beteg vagyok, és még mindig van rá időm. :)

4, lehet, hogy jövő héten nem fogok tudni részt írni, mert szerdától-péntekig lelkigyakorlaton leszek, így a hétvége valószínűleg tanulással fog telni. :)

5, még egy lájk hiányzik a 40-hez a blog Facebook oldalán, szóval katt és lájk: https://www.facebook.com/bloggerkelly

Remélem, hogy tetszeni fog, próbáltam nem annyira szomorú részt írni nektek! :)

Sok sok puszi, nagyon szeretlek titeket! :)

Puszi: Kelly. ♥

 - Te meg mit keresel itt? – nézek rá, mikor Joe elhúzódik tőlem.

- Muszáj beszélnem…

- Nem. Nem érdekel. Tűnj el innen! – üvöltöm, még mindig könnyes szemmel.

- Katie… - rázza a fejét, és hirtelen annyi szomorúságot látok a szemében, hogy nem bírok rá nézni, mert fizikailag fáj.

- Azt mondtam, hagyj békén! – kiabálom, és berohanok a szobámba, becsapva magam mögött az ajtót.

Ezt nem hiszem el.

Idegesen keresgélni kezdek a szekrényemben valami ruhát, hogy felöltözzek. Remegő kézzel húzom magamra a pólómat, mikor Joe benyit.

- Katie… - néz be, és mikor meglátja, hogy öltözök, elkapja rólam a tekintetét. – Jaj, bocsi.

- Semmi gond. Már úgy is kész vagyok.

- Ki ez, Katie? – jön beljebb, és becsukja az ajtót maga mögött.

- Joe, van valami, amit nem mondtam el. – sóhajtom, miközben leülök az ágyamra, és két kezem közé temetem az arcomat.

- Ugye.. Ugye nem erőszakolt meg? – ül le mellém hirtelen. – Katie, Ugye nem bántott?

- Nem erőszakolt meg. – nevetek fel halkan. – De bántott. Rengeteget.

- Ki ez?! - kérdezi meg újra.

- Ő az apám, Joe. – nézek rá, és látom, hogy elképed.

- Mi? De hát… Én azt hittem, David az apád.

- Ő a nevelő apám. – bólintok.

- Miért nem mondtad el soha? – kérdezi halkan, és értetlenül mered rám.

- Azért, mert szégyelltem! Az igazi apám egy alkoholista szemétláda, aki verte anyát, vert minket a lányokkal, és végül, amikor én 5 éves voltam, elhagyott minket. Ez az apám. És most megint itt van, és ki tudja, mit akar. – fakadok sírva.

- Hé.. Ne sírj. Itt vagyok, és megvédelek, ha bántani akar. – karolja át a vállamat.

Nem mondok semmit, csak magamhoz szorítom.

- Katie, csak hallgass végig. – ront be apám, mire felkapom a fejem.

- Nem vagyok rád kíváncsi! – dobom oda az egyik párnámat dühösen.

- Kérem… Hagyja békén. – áll fel Joe higgadtan, és tesz egy bizonytalan lépést apám felé.

- Ki vagy te? A barátja? – néz rá apa. – Tom vagyok. Katie apja.

Ezzel kezet nyújt Joe-nak, aki összeráncolt szemöldökkel ráz vele kezet.

- Joe Jonas… - motyogja, és még mindig a kezüket bámulja.

Én egy párnát átölelve ülök az ágyamon, összekuporodva, és onnan figyelem az eseményeket.

- Kislányom, csak hallgasd meg, amit mondani szeretnék. Tudnod kell róla.

- Miről? Újraházasodtál? Gyerekeid vannak? – kérdezgetem idegesen.

- Rákos vagyok. – vágja rá, mire megdermedek.

- Mi?

- Rákos vagyok. – ismételi meg előbbi mondatát. – Nagyjából három hónapom van hátra.

- Nem hiszem el. – rázom a fejem, miközben megint sírásra görbül a szám. – NEM!

- Katie, nyugodj meg. – lép oda hozzám Joe, és megint magához ölel.

- Hazudik! Nem igaz! – üvöltöm, miközben zokogni kezdek.

Joe csitítgatva simogatja a hátamat, és miközben átölel, kissé ringatni kezd, ami némileg megnyugtat.

- De, igen. Sajnos igaz, Katie. – lép közelebb apa.

- Hogy hagyhattad itt a családodat? Hogyan emelhettél kezet egyszer is anyára?! – kérdezem hisztérikusan.

- Hidd el, ha van, amit megbántam az életemben, akkor az az, hogy valaha is bántottalak és eldobtalak titeket. – mosolyodik el szomorúan. – De anyád boldog. David megad neki mindent, és vigyáz rá. Szereti. Jobb neki vele, mint velem.

- De miért mentél el?

- Alkoholista voltam, Katie. Nem emlékszel? Nem voltam tudatában annak, amit csinálok.

- Hol voltál 14 évig? – faggatom tovább, de még mindig ellenszenves vagyok. Nem tudom olyan könnyen elfelejteni azt, amit tett.

- Hol? – horkan fel. – Börtönben. Aztán munkát kerestem, és most kamionsofőrként dolgozom. Vagyis csak dolgoztam, mert most már nincs bennem annyi energia, hogy olyan sokat vezessek.

- Miért voltál börtönben? – csodálkozom.

- Verekedésbe keveredtem. Mindegy nem volt nagydolog. De egyszer bementem egy kocsmába… És téged láttalak a tévében énekelni, Katie. Annyira büszke voltam! El sem tudom mondani… Sírva fakadtam ott, mindenki előtt, és akkor döntöttem el, hogy leteszem az alkoholt, rendbe szedem magam, és veletek leszek… És még azon a héten derült ki, hogy agydaganatom van, és csak pár hónapom van hátra. Így még inkább veletek szeretnék lenni, amíg még lehet. – meséli, miközben Ő is letöröl egy könnycseppet.

- És még csak nem is azt a dalt hallottad, amit neked írtam… - sóhajtom.

- Te írtál nekem egy dalt? – kérdez vissza csodálkozva.

- Várj csak, tudom melyik az. – szólal meg Joe hirtelen. – Az a For The Love…

- Igen, az az. – bólintok.

- Eljátszanád nekem, Kislányom? – néz rám apa kérlelő pillantással.

- Apa… - nyögöm hitetlenül. – Te most komolyan azt hiszed, hogy minden rendben lesz, ha ide jössz, benyögöd, hogy pár hónap múlva meghalsz, és elmeséled, hogy leszoktál az ivásról, miközben kapásból rá se kellett volna szoknod?

- Reménykedtem benne.. – hajtja le a fejét.

- Katie, Ő az apukád. Az igazi apukád. Szeret téged, akármit is csinálsz. És neked is szeretned kell Őt. Játszd el neki a dalt. Én is szeretném hallani. – suttogja Joe a fülembe.

- Csak miattad játszom el. – nézek a fiúra, majd felállok, és kisétálok a nappaliba.

Mind a ketten követnek, és némán nézik végig, ahogy leülök a zongorához, felemelem a fedelét, majd egy pillanatra lehunyom a szememet.

Soha nem akartam megmutatni ezt a dalt senkinek sem. És most mégis eljátszom nekik.

Kinyitom a szemeimet, és elkezdem játszani a megfelelő akkordokat, majd amikor kell, énekelni kezdek.

For The Love Of A Daughter

Four years old with my back to the door

All I could hear was the family war

Your selfish hands always expecting more

Am I your child or just a charity award?

You have a hollowed out heart

But it's heavy in your chest

I try so hard to fight it but it's hopeless

Hopeless, you're hopeless

Oh, father, please, father

I'd love to leave you alone

But I can't let you go

Oh, father, please, father

Put the bottle down

For the love of a daughter

Oh

It's been five years since we've spoken last

And you can't take back

What we never had

Oh, I can be manipulated

Only so many times,

Before even "I love you"

Starts to sound like a lie

You have a hollowed out heart

But it's heavy in your chest

I try so hard to fight it but it's hopeless

Hopeless, you're hopeless

Oh, father, please, father

I'd love to leave you alone

But I can't let you go

Oh, father, please, father

Put the bottle down

For the love of a daughter

Don't you remember I'm your baby girl?

How could you push me out of your world,

Lied to your flesh and your blood,

Put your hands on the ones that you swore you loved?

Don't you remember I'm your baby girl?

How could you throw me right out of your world?

So young when the pain had begun

Now forever afraid of being loved

Oh, father, please, father

I'd love to leave you alone

But I can't let you go

Oh, father, please, father

Oh, father, please, father

Put the bottle down

For the love of a daughter

For the love of a daughter

Amikor a dal végére érek, a könnyek lefolynak az arcomon, és meg sem próbálok felállni, csak apára nézek.

Látom, hogy Ő is sír, és utána azt is, hogy Joe bizonytalanul megütögeti a vállát. A fiú rám pillant, és annyi tátog felém, hogy gyönyörű volt a dal.

- Köszi. – suttogom, és elmosolyodom, bár még mindig könnyezem.

- Katie, ne haragudj rám… - néz rám apa. – Szörnyen sajnálom, és tudom, hogy soha nem fogod elfelejteni. De remélem, tudod, hogy szeretlek, és bármit megadnék azért, hogy te is szeress még engem. De tudom, hogy azok után, amiket tettem, ez már nem jöhet szóba…

- Szeretlek, apa… - rázom a fejem. – Szeretlek, és mindig is szeretni foglak. De itt hagytál, amikor szükségem lett volna rád. És ez fájt.

Erre felránt a székből, és magához szorít.

- Édes Kislányom… - suttogja, és érzem, hogy a teste rázkódik a zokogástól.

Én nem mondok semmit, csak a vállába fúrom a fejem, és én is zokogni kezdek.

- Katie, elmenjek…? – kérdezi Joe halkan, mire rá nézek, és megrázom a fejem.

- Nem… Maradj. Kérlek.

- Oké. – mosolyog rám bátorítóan, mire elengedem apát.

- Annyira hiányoztál… - simogatja meg az arcomat, mire könnyes szemmel elmosolyodom.

- Te is nekem… Egyébként, jut eszembe. Joe nem a barátom. Mármint.. olyan értelemben nem. A legjobb barátom. – nézek a fiúra.

- Tényleg? – kérdez vissza apa.

- Tényleg? – lép hozzám közelebb Joe.

- Tényleg. – sütöm le a szemem.

- Hát, mindegy. Én kicsit másképp láttam. – néz ránk apa jelentőségteljesen. – Katie, megvannak még a gyerekkori felvételek? Vagy a fényképek?

- Persze, ott vannak a dobozban, a TV mellett. – mutatok egy nagy dobozra, majd Joe-ra nézek, amíg apa leül a kanapéra a dobozzal a kezében.

- Én meg kicsit másképp érzem… - ragadja meg a kezemet, és odateszi a mellkasához.

Érzem a szívverését, mire felnézek rá. Engem fürkész azokkal a gyönyörű szemeivel, és mosolyra húzza az ajkait.

- Kérdés. Mit szólnál, ha meglenne az első igazi randink, miután meggyógyultál? – kérdezi, mire elképedve nézek rá.

- Mi?

- Azt hiszem, megérdemelnénk egy igazi randit, nem?

- De… Szerintem is. – motyogtam, miközben egyre azon jár az agyam, hogy Nick vajon mit szólna ehhez az egészhez.

- Hát, ez nem volt túl meggyőző. Szóval Te nem is szeretnéd? – kérdezi csalódottan.

- De! De, igen! Csak félek attól, hogy mi lesz, ha Nick rájön erre az egészre… - sóhajtom.

- Nem lesz semmi! Szakítottatok. Szabad vagy. Azzal randizol, akivel szeretnél.

- De Joe.. Azt mondta, vissza akar szerezni. – húzom el a számat.

- Értem. Ha vissza akarsz menni hozzá, akkor menj. – engedi el a kezemet.

- Nem! Joe… Én nem akarok vissza menni hozzá… Szívesen elmegyek veled valahová. – mondom, mire rám pillant.

- Biztos? – kérdez vissza.

- Biztos.

- Katie, ezt nézd! – hallom apa hangját, mire mind a ketten oda fordulunk a TV felé.

- Jaj, ne! – nevetem el magam.

- Ez te vagy? – kérdezi Joe hitetlenül.

- Bizony, ez Ő. 3 évesen, egy balett versenyen. Második lett, tisztán emlékszem. Én videóztam az egészet.

Joe leül a kanapéra apa mellé, és az ölébe húz engem is.

Órákon keresztül nézzük a régibbnél régibb családi felvételeket, és közben annyi történet jut az eszünkbe apával, hogy hirtelen olyan érzésem támad, mintha el sem ment volna.

- Megnézzük a képeket is? – kérdezi Joe, mire apa rá néz.

- Megnézhetjük, ha van kedvetek.

- Vajon anyáék merre vannak? – nézek az órára csodálkozva, mert az már délután 5 óra van.

- Nem tudom, de én egyelőre örülök, hogy nincsenek itt. – sóhajtja apa, miközben kivesz egy adag képet a dobozból.

Feltűnik, hogy Joe engem néz, mire rá pillantok, és elmosolyodom.

- Mit nézel? – kérdezem.

- Téged… - suttogja.

- Ó, tényleg? – nevetek fel. – És mit látsz?

- Egy lányt…

- Egyet a sok közül. – sóhajtok fel, és épp felállnék, mikor visszahúz az ölébe.

- Nem. Az egyetlent. – nyom egy puszit az arcomra, mire jólesően beleborzongok az érintésébe.

- Nézd, itt van egy velem közös képetek Lindával. – mutatja felénk hirtelen apa.

Joe elveszi a képet, és mosolyogva fürkészi a kiskori énem arcát.

- Ez aranyos. – állapítja meg.

- Hiányzik, hogy olyan kicsik legyetek, és még veletek legyek. Gondoskodjak rólatok. Hogy szeressetek, és ne kívánjatok a Pokolba… - hajtja le a fejét apa.

- Nem kívánunk a Pokolba, apa! – rázom a fejem. – Csak az maradt meg a gyerekkorunkból, hogy veszekszetek anyával, hogy megversz minket… És ezek a dolgok kitaszították a jó emlékeket. De ha nagyon akarjuk, visszahozhatjuk őket.

- Kérdezhetek valamit? – néz rám Joe hirtelen.

- Persze.

- Mi akartál lenni kiskorodban? – érdeklődik kíváncsian.

- Hercegnő. – nevetek fel. – De hát az úgy sem lehetek, szóval…

- Dehogyisnem lehetsz! – mondja.

- Mi? – kérdezek vissza, még mindig nevetve.

- Lehetsz az én hercegnőm. Ha szeretnél… - suttogja halkan, mire lehunyom a szemem.

Érzem, hogy egy puszit nyom az orromra, mire elmosolyodom.

- Azt mondjátok, hogy nem vagytok együtt, mégis úgy viselkedtek, mint egy pár. – szólal meg apa hirtelen, mire mind a ketten rá nézünk. – Most akkor hogy is van ez?

- Mi sem tudjuk. – válaszol Joe, és rám néz. – Ugye?

- Ugye. – bólintok.

- Szerintem összeilletek. Teljesen. – jelenti ki apa.

- Apa! – nevetek fel. – Ne égess már!

- Egyet értek! Mármint abban, hogy összeillünk. – emeli fel a kezét Joe, mire hirtelen felállok az öléből.

- De hát Kicsim, az a dolgom, hogy égesselek. – néz fel rám apa.

- Jaaaahj. Remek. – nevetek fel, és kimegyek a konyhába, hogy csináljak magamnak még egy adag teát.

- Hová menekülsz? – jön utánam Joe nagyjából 5 perc elteltével, miután feltettem a vizet forrni.

- Csak teát főzök. – fordulok felé mosolyogva.

- De főztem reggel.

- Tudom. De te csak egy bögrével csináltál. Én viszont kancsóba csinálok, mert úgy több marad… - nevetek fel, majd mosolyogva nézek rá. – Apa mit csinál?

- Régi képeket nézeget, és sír… - néz át a nappaliba a fiú, majd vissza rám.

Ekkor hirtelen meghallom a saját hangomat a TV-ből, mire odasétálok a nappalit és a konyhát elválasztó falhoz, és neki támaszkodva figyelem a 12 éves önmagamat egy tehetségkutatón.

- Ez mikor volt? – kérdezi Joe, miközben megáll szorosan mögöttem.

- 5-6 éve…. – suttogom, mire maga felé fordít.

- Ez után ismertelek meg, nem? – néz mélyen a szemembe.

- Igen. – bólintok, miközben mosolyogva visszaemlékezem arra a napra.

A verseny után épp mentünk kifelé anyáékkal az épületből, mikor a fiúk szó szerint belénk rohantak az egyik sarkon. Joe konkrétan nekem ütközött, és ha nem tartott volna meg, akkor a földön kötöttem volna ki. Mivel teljesen hozzám préselte a testét, éreztem a szívverését, de tudtam, hogy csak az ijedtségtől van. És akkor eszembe jutott, hogy ott hagytam a teremben az egyik kottámat, így visszamentem érte, és mint kiderült, a fiúk is oda mentek, csak ők stúdiózni. Amíg visszaértünk, beszélgettünk egy kicsit, és a végén elkérték a telefonszámomat, hogy majd egyszer összefuthatnánk még. És már másnap együtt ebédeltünk a városban. Annyira jó volt.

- Éreztem, hogy vert a szíved akkor… - suttogom hirtelen Joe-nak.

- Igen? Egyből megtetszettél, amikor megláttalak. – emlékezik vissza Ő is.

- Én azt hittem, hogy az ijedtségtől ver annyira a szíved… - fordulok felé hirtelen, összeráncolt szemöldökkel.

- Pedig nem. – rázza a fejét mosolyogva, és beletúr a hajamba.

- Kérdezhetek valamit?

- Ne kímélj. – mosolyog rám.

- Te szeretnél engem, ha én lennék az egyetlen lány az egész földön? – teszem fel a szerintem egyébként elég idióta kérdésemet, mire felnevet.

- De hisz te vagy az egyetlen aki... – kezdené, de már sejtem is, hogy Ő is a kérdés értelmetlenségén nevet.
- Aki hülye kérdéseket tesz fel… - sóhajtom.
- Nem, hanem…
- Aki csúnya? – fordítom el a fejem.
- Az egyetlen lány, aki nem fogja be a száját, amikor azt akarom neki mondani, hogy szeretem. – fordítja vissza a fejemet a kezével, és gyengéden megcsókol.

Hallom, hogy nyílik a bejárati ajtó, de biztos csak anyáék azok, így oda sem nézek.

- Khm… Sziasztok.

- Nick! – húzódom el Joe-tól hirtelen. – Te meg mit keresel itt?

- Joe-t. – néz rám hidegen, majd a bátyjára pillant.

- Mit akarsz? – kérdezi Joe gorombán.

- Semmi különöset. Csak annyi, hogy mégsem fejezzük be a turnét.

- Mi? Miért? – kérdezem.

- Azért, mert a Jonas feloszlik. – válaszol, majd sarkon fordul, kiviharzik a lakésból és bevágja az ajtót maga mögött.

Joe-val elképedve nézünk össze. Hogy mi?