The Lake House

Sziasztok! :)

Igen, ez itt a tegnapra, illetve ma reggelre ígért új rész, amiben kiderül, hogy mi is történt Nick és Katie között, hogy hová is mennek az autóval, és hogy mit csinált Katie, mikor Nickkel összevesztek/szakítottak. :)

Remélem, hogy sok kérdésre választ kaptok! ;))

Nem is tartalak fel titeket tovább: vágjatok bele!!

Ui.: Ebben a részben szintén benne van Szofi keze, könyékig! Tehát ezúton is köszönöm. ((:

Puszi: Kelly.♥

- Nem hinném, hogy tudja… - teszem hozzá pár másodperc elteltével. – Miután megírtam, azt a részt ki is téptem, és eldugtam otthon valahová, ahol csak én tudok róla.

- Még mindig ott van? – kérdezi kíváncsian.

- Nem, nincs… - rázom meg a fejem, mire rám kapja a tekintetét.

- Hát hol van?

- Elégettem, amikor összevesztünk. – mondom halkan.

- Tényleg? – kérdezi döbbenten.

- Tényleg. – bólintok. – Ráadásul fennállt a veszélye annak, hogy valaki megtalálja. És szerintem azt egyikünk sem akarta.

A fiúra pillantok, és azt látom, hogy az arcáról hirtelen minden riadtság eltűnt, és egy pajkos mosoly vette át a helyét. Miközben a fizetőkapuhoz gurulunk az autóval, Nick még sóhajt egyet, majd lehúzza az ablakot, hogy tudjon fizetni.

Még mindig ugyanazzal az elégedett vigyorral néz rám egy röpke pillanat erejéig, ami jelen pillanatban felettébb idegesít, és úgy látom, most egy ideig ezzel az arckifejezéssel kell majd szembesülnöm, ha a fiúra nézek.

- Mi volt a naplódban? – kérdezi, miközben áthajtunk a felnyitott sorompó alatt.

- Öhm… Tulajdonképpen minden. Azt az estét kivéve. – teszem hozzá fojtott hangon, miközben Őt fürkészem. Még szélesebbre húzódik a szája széle, majd derűs arca hirtelen egy előnytelen grimaszba torzul.

Kíváncsi lennék rá, hogy mi jár a fejében, de nem merem megkérdezni. Félig-meddig biztos vagyok benne, hogy annak a bizonyos estének a jeleneteiről nosztalgiázik.

Az út továbbra is lassan és csendesen telik. Nick, amikor nem az utat figyeli, a kormány erősen markoló ujjait bámulja folyamatosan.

Először nem is értem, hogy mi olyan érdekes a kezein, így csak később veszem észre, hogy mit is néz annyira: a gyűrűsujján ott virít a tisztasággyűrűje.

Elmélyülten nézegetem a kezét. Vajon miért hordja még mindig azok után, amik történtek? Nem kellett volna már levennie? Vagy csak nem akarja, hogy kiderüljenek a dolgok, hiszen mindenkinek feltűnne, hogy a három Jonas fiú közül az egyik már nem hordja a gyűrűjét… Jogos.

- Elégetted, agy előbb ugráltál rajta egy sort? – kérdezi, mire összerezzenek.

Látom, hogy engem fürkész egy pár másodpercig, majd komoly arccal visszanéz az útra. Biztos feltűnt neki, hogy a gyűrűt nézem. Tudom, hogy mire céloz ezzel a kérdéssel, és azt is, hogy nem fogj beérni egy rövid válasszal.

- Nagyjából 20 oldalt téptem ki akkor a füzetemből. A legszebb, legfelejthetetlenebb élményeink voltak azok… - kezdem, miközben a reakciójától félve fürkészem a fiút.

A vonásai megenyhülnek, és nem fél ismét rám nézni.

- Egyenként téptem ki az össze lapot, és mindegyiket apró darabokra szaggattam… Aztán elégettem őket, és azt, amit megmaradt belőlük, azt szétszórtam az udvaron. A javarészét elvitte a szél… - mesélem neki, és közben mozdulatokkal próbálom elmagyarázni az egészet.

Szórakozott arccal fordítja vissza a fejét az út felé.

- Te jó ég. És még csak nem is miattam veszekedtünk. És, teszem hozzá, nem is én szakítottam.

- Tudom.. Ne haragudj.

- Egy 10-es skálán mennyire utáltál? – kérdezi óvatosan.

- 11. De csak egy hétig tartott, ha még emlékszel.

- Persze, hogy emlékszem.. Akkor mentünk el abba a házba, miután kibékültünk.

- Pontosan. – bólintok zavartan.

Nick ismét a gyűrűjére pillant, így én is a kis ezüst karikára pillantok.

- Szóval arról nem tudnak a szüleid..

- Nem. Legalábbis remélem. – teszem hozzá aggódva.

Te jó ég. Ha apa vagy David megtudnák, megnyúznák a fiút, az biztos.

- Még csak nem is sejted, hogy hová megyünk, Katie? – kérdezi, miközben felém pillant.

A hangja kicsit felháborodottnak és értetlennek tűnik, amit nem értek.

- Nem… - válaszolok. De aztán hirtelen összeáll a kép.

Ott békültünk ki. Ott voltunk először igazán együtt. Idővel a mi kis rejtekhelyünkké vált.

- Nick, csak azt ne mondd, hogy oda megyünk. – nézek rá kiakadva, mire ismét sejtelmes mosoly jelenik meg az arcán. – Nem. Úgysem mersz odavinni a történtek után. Nem.

Egyre gyanúsabb az egész szituáció, és érzem, hogy ott van egy kis feszültség a levegőben. Komolyan. Ha a kezembe adnák egy hűtőnek a konnektorát, még akár üzemeltetni is tudnám. Te jó ég. Nem mehetünk oda. Nem. Az lehetetlen.

- Ha odamegyünk, esküszöm, hogy megfojtalak… Nick, ezt nem teheted! Nem zsarolhatsz érzelmileg! – nézek rá idegesen, de semmire sem válaszol. – Ugye nem oda megyünk?! Figyelsz Te rám egyáltalán? Válaszolj már!

Nick türelmesen hallgatja, ahogyan kiabálok és csapkodok, majd egy halvány mosoly kíséretében pillant rám.

- Befejezted? Majd úgy teszek, mintha ez nem történt volna meg, és nem foglak kinevetni. – mondja kisfiús hangon, mire vállba csapom.

- Aú! – nevet fel.

- Nem vagy vicces! – szólok rá durcásan.

- Te viszont hisztis vagy. – röhög tovább.

- Ez nem igaz. Csak akkor, ha zsarolnak érzelmileg. – nyújtom rá a nyelvem, majd ismét elkomolyodom. – De ugye nem oda megyünk?

- Jól van, na. Nem hittem volna, hogy ezen ennyire ki fogsz akadni.

Nem is kell kimondania. Már tudom, hogy hová megyünk.

- Oké. – fújom ki az összes levegőt a tüdőmből. – Már csak azt nem értem, hogy mi a fenét csinálunk majd mi egy romos házban. Még ruháim sincsenek.

- Már elég rég óta nem romos. – habozik.

- Mi?

- Megvettem és megcsináltattam…

- Azt a házat, ahol lefe… - ismételném, de félbeszakít, mielőtt befejezhetném a kérdésemet.

- Pontosan.

Nem tudok megszólalni a döbbenettől.

Már majdnem egy éve, hogy az erdőben sétálgattunk, amikor rábukkantunk a romos kis házra, a tó partján. Teljesen elhagyatott volt.

- Megnézzük? – kérdezte Nick incselkedve, majd kézen ragadt, és húzni kezdett maga után.

Hihetetlenül rossz állapotban volt az egész épület, a benne lévő bútorokról már nem is beszélve. De mi imádtuk az ilyen helyeket.

Az egész házat betöltötte a régi, dohos szag.

A mai napig érzem az orromban, ha visszagondolok arra az estére.

A nappali egyik sarkában egy nagy zongora állt, nem túl jó állapotban. Leültem a székre, és felnyitottam a fedelét, majd lenyomtam egy hangot. Talán a C-t. Szörnyen szólt.

De Nick leült mellém, és játszani kezdett rajta valamit. Már nem is emlékszem, hogy mi volt az.

- Inkább hagyd abba. Borzasztóan hamis. – nevettem könnyedén, miközben kedvesen fürkésztem a fiút. Ő is kivillantotta ragyogó fogsorát.

Kezeit levette a billentyűkről, átkarolt, és lágy puszit lehelt a nyakamba.

Elkomolyodva pillantottam fel rá, miközben hagytam, hogy a derekamra csúsztassa a kezét. Mohón nézett rám, és én is valahogy így fürkészhettem őt, mert pár pillanat múlva megszólalt.

- Mi az?

Lesütöttem a szememet, és csak vártam. Vártam, hátha rájön, hogy mit is szeretnék.

És rájött. Kezével óvatosan felemelte a fejemet, és szenvedélyesen megcsókolt.

Éreztem, hogy a keze végig fut a testemen, egészen a combomig. Tudtam, hogy kezdenek elfajulni a dolgok.

- Biztos, hogy ez a legjobb helyszín erre…? – kérdeztem bizonytalanul, miközben már teljesen a nyakába csimpaszkodtam.

Nem is tudom, hogy mi ütött belém. Hogy miért nem állítottam meg. Talán mert én is akartam. Mert én is képtelen voltam abbahagyni.

Kívülről szemlélve valószínűleg akkora pofont adtam volna magamnak, hogy lerepül a fejem. De utólag mindenki könnyen beszél.

- Jobb nem is lehetne. – mormolta ajkaim közé két lázas csók között, bár a fülemben lüktető vér miatt még a saját gondolataimat sem hallottam, nemhogy Nick szavait…

- Min agyalsz? – kérdezi a fiú hirtelen, pont jókor félbeszakítva nosztalgiázásomat.

- Öhm.. Semmin. – vágom rá.

- Persze. Ez nem válasz. Rendes választ kérek. Valami csak van a fejedben!

Úgy néz rám, mintha most olyan nagyon okos lenne, ami megmosolyogtat. Tudom, hogy elég jól ismer ahhoz, hogy tudja, mikor hazudok, és mikor mondok igazat. Ez esetben rájött, hogy az előbbi történt.

- Csak eszembe jutott valami. Nem lényeges… - legyintek.

- Aha. És gondolom nem tudhatom, hogy mi az. – mosolyodik el csalódottan, miközben kissé félrebiccenti a fejét.

- Nem, tényleg nem… De a saját érdekedben nem! – teszem hozzá, majd megpróbálom elterelni a témát. – Mi járt a fejedben ma, amikor megláttál Joe-val..?

- Biztosan tudni szeretnéd? – kérdezi sóhajtva.

- Igen. – vágom rá határozottan, mire egy pillanatra lesüti a szemét.

- Oké. Hát.. Nyilván számítottam rá, hogy ez lesz, hiszen elmondtatok mindent a turnén. Tudtam, hogy már többször is megtörtént, meg minden. De élesben azért kicsit kemény volt végignézni. Fájt, hogy úgy mondjam. Tudom, hogy ti közel vagytok egymáshoz, meg minden. És neked ez most valószínűleg úgy jön le, hogy én „el akartalak rabolni” Joe-tól, de nem így van.  Csak szükségem volt Rád. Bár először egyedül akartam jönni, de most, hogy belegondolok, sokkal jobb, hogy te is itt vagy. – pillant rám egy másodpercre mosolyogva, de nem néz a szemembe. – Nem bírtam volna Joe szemébe nézni.

Látom rajta, hogy nehezen mondja ki a szavakat, amit furcsállok. Még soha nem láttam ilyennek.

- Az én szemembe se tudsz nézni… - állapítom meg szomorúan.

- Az teljesen más. – rázza meg a fejét.

- Nem, nem más! – vágok vissza. – Most sem nézel rám. Legalábbis nem úgy, ahogyan szoktál. Nem úgy, ahogyan régen.

- Hogy szoktam? – veszi le egy fél pillanatra a tekintetét az útról, és szívélyesen rám néz. A szemembe. Utálom, amikor ilyen. Amikor tudja, hogy mire gondolok, és úgy tesz, mintha nem értené.

- Nem így. – sóhajtom.

- Ugyan már! Hogy nézzek rád? Mit szeretnél? – nyögi. – Te sem vagy tisztában… dolgokkal.

Na, ez még tőle is gyenge volt.

Értetlen arckifejezéssel fordulok felé.

- Inkább hagyjuk. Nem sokára ott vagyunk. – rázza meg a fejét.

Nem is akarok belekötni vagy visszakérdezni, inkább csöndben maradok, és kinézek a korom sötét tájra.

Feltűnik, hogy Nick lefordul az autópályáról egy eldugott, erdei kis útra, ami végre ismerősnek tűnik. A rádióból valami lassú dal szól halkan, ami eléggé meghitté varázsolja a hangulatot az esti félhomályban, még akkor is, ha az esőcseppek kopognak a kocsi szélvédőjén.

Már nagyjából 10 perce megyünk némán az erdőben, mikor végre feltűnnek a ház sötét körvonalai.

- Mennyire újíttattad fel? – kérdezem halkan.

- Eléggé. De mindjárt meglátod.

Hirtelen meglátom a tó holdfényben csillogó hullámait, ami megmosolyogtat.

Nick a ház elé hajt a kocsival, és leállítja a motort. A sötétben még nem tudom kivenni a házat, csak azt látom, hogy sokkal nagyobb, mint akkor volt, amikor először láttam.

- Hűha, kicsit nagyobb, mint volt.

- Bizony. – pillant rám a fiú, és halvány mosolyt vélek felfedezni az arcán. – Na, gyere.

Ezzel kihúzza a kocsi kulcsot a helyéről, és kinyitja az ajtót, de még nem száll ki, hanem rám néz, mivel nem mozdulok.

- Katie… Ébren vagy?

- Persze.. Csak nem tudom, hogy be akarok-e menni. – hajtom le a fejem. – Elvégre nem is kéne itt lennem.

- Ne csináld már! Inkább aludnál a kocsiban?

- Lehet… - rántok vállat, mire felnevet. Aztán az arcáról eltűnik minden érzelem, kikapcsolja a biztonsági övemet, és a lábamra teszi a kezét.

- Gyere már. Nincs semmi baj azzal, hogy itt vagy. – néz rám biztatón, mire felmordulok.

- Na jó. De csak azért, mert itt hideg van.

Ezzel kinyitom az ajtót, és kiszállok a zuhogó esőbe, felhúzva a fejemre Nick pulcsijának a kapucniját.

Figyelem, ahogy a fiú a csomagtartóhoz siet, felnyitja, és kivesz egy sporttáskát.

- Na menjünk. – zárja be a kocsit kulccsal, majd elindul a ház felé. Némán követem, és összerezzenek, mikor a mozgásérzékelő lámpa felgyullad a közeledésünk hatására.

Mikor felnézek a házra, elkerekednek a szemeim.

- Nick… Én ezt nem hiszem el. – motyogom.

- Mit? – kérdezi, miközben a kulcsok után matat a táskában.

Némán meredek a hatalmas házra, miközben Nick kinyitja az ajtót, és belép az előtérbe. Én még mindig egy helyben állok, és a luxus házat fürkészem. Nem fogok bemenni.

- Na, gyere be. Nem akarom, hogy még jobban megbetegedj. – mondja a fiú, mire végre rá nézek, és megrázom a fejem.

- Nem. A kocsiban alszom.

- Katie, ne viccelj már. – mondja egyre idegesebben.

- Nem viccelek. Jó éjt. – fordulok meg, és elindulok az autó felé.

Ám ekkor hirtelen két kezet érzek meg a derekamon, majd Nick felkap.

- Nicholas! Mi a fenét csinálsz?! – kérdezem ijedten.

- Beviszlek. – mondja egyszerűen, és elindul velem a ház felé.

- Nem! Azonnal tegyél le! – visítom.

- Nem teszlek le. Nem betegedhetsz meg még ennél is jobban. – válaszolja.

- Nem érdekel. Tegyél már le!!

- Nem.

Ezzel bevisz a bejárati ajtón.

- Na. Most már leteszlek. – szólal meg, mire hátba csapom. – Aú!

- Nehogy lemerj tenni! – fenyegetem meg.

- Mi? – kérdezi értetlenül. – Azt hittem, azt akarod, hogy lerakjalak.

- Igen, odakint. Nem akarok itt lenni.

- Márpedig nem fogsz kimenni. – mondja határozottan, és érzem, hogy lazít a szorításán, majd óvatosan a padlóra enged.

Úgy nézek körbe a hatalmas házban, mint egy kisgyerek, aki először látja meg a fákat, vagy az eget. Elképesztő, hogy mennyire fel lett újítva az egész.

- Ez… Ez elképesztő. – motyogom.

- Az. – bólint Nick is szórakozottan.

- Én… Azt hiszem, én lezuhanyozom. – sütöm le a szemem.

- Oké. Az emeleten van, a…

- Megtalálom. – vágok közbe, és elindulok felfelé a lépcsőn.

Azonban úgy tűnik, jobb lett volna, ha a fiú útbaigazít, ugyanis egy meglehetősen hosszú folyosóval találom szembe magam. Elkezdek benyitogatni az ajtókon, azonban mindenhol üresen álló szobákat találok. Egyet kivéve. Az az egy mesésen van berendezve. Franciaágy, krémszínű falak, hatalmas, a tóra nyíló ablakok. Lélegzetvisszafojtva lépek be az ajtón, és végighúzom a kezemet az ágytakarón.

- Ez eszméletlen… - suttogom.

Meglátok egy ajtót a szoba egyik sarkában, így oda sietek, és mikor benyitok, megkönnyebbülten sóhajtok fel.

Ott a fürdő.

Bent találok egy csomó törülközőt, így nyugodtan levetkőzöm, és belépek a zuhanykabinba. A meleg víz kissé megnyugtat, és nagyjából 20 perccel később lépek ki a víz alól, vizes hajjal. Magam köré csavarok egy törölközőt, és visszamegyek a szobába. Kutakodni kezdek a szekrényekben, hátha találok valamit, amit felvehetnék. Találok magamnak pár fehérneműt, azonban pólót vagy nadrágot nem, így kiveszek egyet Nick bekészített ingei közül, és az húzom magamra, az időközben visszavett melltartómig begombolva. A hajamra csavarom a törölközőt, és kilépek a folyosóra.

Kellemes illatokat érzek meg, mire összefut a nyál a számban.

Nick főz?

Elindulok lefelé a lépcsőn, miközben a kezemet végig csúsztatom a korláton. Halk léptekkel közelítek a finom illatok forrása felé: a konyhához.

Óvatosan benézek, és azt látom, hogy Nick a sütő körül sürög-forog, ami megmosolyogtat. Valószínűleg megérzi, hogy figyelem, mert felém fordul, és meglepetten néz végig rajtam.

- Öhm… Fehérneműt még korábban hoztam neked, mert mikor még együtt voltunk, terveztem, hogy meglepetésként kihozlak ide. De ruhákat még nem tudtam…

- Nem baj. – szakítom félbe. – Megoldottam.

Ezzel le is zárom a témát, és átsétálva a konyhán felülök a pultra, miközben körbenézek.

- Főztem teát. Kérsz? – érdeklődik aranyosan.

- Hmm. Igen. – bólintok.

Végignézem, ahogy egy bögrébe tölt a forró italból, és odanyújtja nekem.

- Köszönöm szépen.

- Nincs mit, Kisasszony. – vigyorodik el, mire felnevetek.

- Nagyon vicces vagy, Nicholas.

- Ha még egyszer így szólítasz, esküszöm megcsikizlek, Demetria. – fenyeget meg a mutató ujjával, majd visszafordul a sütő felé, gondterhelt arccal. – Tudnál nekem segíteni egy kicsit?

- Persze. – válaszolok.

Mikor leugrom a konyhapultról, hirtelen Nickkel találom szemben magamat. Fogalmam sincs, hogy került oda ilyen gyorsan.

Ajkai az orromat súrolják, miközben kissé lehajol, hogy az arcunk nagyjából egy magasságban legyen.

Egy pillanatra eláll a lélegzetem. Olyan régen volt már ilyen közel hozzám.

- Nick… - suttogom rekedten.

- Tessék. – néz egy másodpercre a szemembe, majd pillantása visszafut a számra.

- Ezt talán nem… - kezdeném, de nem tudom befejezni, mert a fiú ajkai belém fojtják a szót.