2013. október 20., vasárnap

Memories

Sziasztok! :)

Igen, ez már az új rész, ami most kivételesen Szofi érdeme is, nem csak az enyém. Reméljük, hogy tetszeni fog! ;)
Nem is húzzuk tovább az időtöket, vágjatok bele, és lepődjetek meg! :))
Jó olvasást, várjuk a visszajelzéseket. :$

Puszi: Szofi&Kelly.


- Mi? – kérdezem halkan, megütődve.
- Na jó. Én utána megyek. – szólal meg Joe hirtelen, miközben maga elé mered.
- Veled megyek. – nézek rá, mire megrázza a fejét.
- Nem. Feküdj le. És idd meg a teát. Beteg vagy. Nem kéne kimenned. Nagyon nem.
- Nem érdekel. Nekem is beszélnem kell Nickkel. – ellenkezem.
- Katie. Azt mondtam, pihenj. – szól rám a fiú szigorúan.
- Tudom. Hallottam. – bólintok.
- Jó. Ha megtudom, hogy kimentél, nem tudom, mit csinálok veled. De nem lesz jó, azt megígérem. – fenyeget meg a mutatóujjával játékosan. – Maximum 1 óra, és visszajövök.
- Oké. – sóhajtom lemondóan.
- Szia. – mosolyog rám, és még egy gyors puszit nyom az arcomra, majd sarkon fordul.
Hallom, ahogy kinyitja a bejárati ajtót, és azt is, ahogy becsukja.
Nem is állok tovább ott tétlenül, gyors léptekkel a szobámba sietek. Apa még mindig családi videókat néz. Nehéz lesz itt hagynom, de muszáj. Magamra kapom az egyik pulcsimat. Aztán még egyet. Majd végül Nickét, amit még jó pár éve adott nekem.
Most valahogy még az sem érdekel, ha idiótán nézek ki.
Beszélnem kell Nickkel. Most.
Kirohanok az előszobába, és gyors mozdulatokkal a nyakam köré csavarok egy sálat, majd felkapom a cipőmet is.
- Készülsz valahová? – kérdezi apa hirtelen, mire összerezzenek.
- Igen. Beszélnem kell valakivel. – bólintok, miközben felállok.
- De Joe azt mondta, hogy…
- Tudom, apa, de ez tényleg nagyon fontos. – mondom idegesen.
- Oké, Te tudod. 
- Anyáék nem sokára jönnek. Ne engedd, hogy kitegyenek, mondj el nekik mindent, rendben? – kérdezem komoly arccal.
- Rendben. Ne betegedj meg még jobban. – ölel meg, s puszit nyom a homlokomra, ami most felettébb jól esik.
- Nem fogok. – ígérem meg, majd miután elengedtem, kinyitom az ajtót, és a zsebembe süllyesztem a kulcsomat a telefonommal egyetemben.
- Vigyázz magadra! – szól utánam apa még utoljára, mire integetek neki, majd becsukom az ajtót.
Miközben sietősen elindulok az utcán, azon gondolkozom, hogy Joe vajon gyalog, vagy kocsival ment-e. De igazából nem is számít, hiszen nagyjából 10 perccel hamarabb indult.
A lábaimat szedve sétálok végig a járdán a szálloda felé, és közben felnézek az esővel fenyegető, felhős égboltra.
Már nem is tudom, mióta sétálok, mikor hirtelen egy autó tűnik fel a horizonton, és a motor zaja megzavarja az amúgy szokatlanul nagy csendet. Legnagyobb meglepetésemre az Ő kocsiját ismerem fel, így szinte gondolkodás nélkül, zakatoló szívvel lépek le az úttestre, és megállok.
Látom, hogy a kocsi egyre csak közeledik, de a fiú nem fékez le, amit nem értek.
El akar ütni???
Mivel kissé későn vesz észre, satufékkel áll meg nagyjából 1 méterrel előttem. Döbbenten meredek rá, miközben érzem, hogy levert a víz. Ő is hatalmas szemekkel bámul rám, miközben látom, hogy zihál, és olyan erővel szorítja a kormányt, hogy elfehérednek az ujjai.
Remegő lábakkal botorkálok oda a vezető felőli, lehúzott ablakhoz, és tétovázva benézek.
- Hová mész…? – kérdezem halkan. 
Még mindig maga elé mered, és nem reagál a kérdésemre. Mély levegőket vesz, és még mindig erősen markolja a kormányt.
Óvatosan a kezéhez érek, mire végre felém fordul, és kezd lehiggadni. Szemeit végigjáratja az arcomon, miközben végre szólásra nyitja ajkait.
- Ülj be… - suttogja rekedt hangon.
- Mi? – kérdezek vissza zavartan, miközben visszahúzom a kezem.
- Ülj be az autóba. – ismétli meg hangosabban, mire bizonytalanul megkerülöm a járgányt, és kinyitom az ajtót, majd beülök az anyósülésre.
Felbőgeti a motort, és beletapos a gázba.
A kocsi kerekei fülsiketítően csikorogni kezdenek, majd Nick komoly arckifejezéssel a visszapillantó tükörbe néz.
- Hová is indultál? – kérdezem újra a fiútól pár perc elteltével.
- Most is ugyan oda megyek, ahová indultam.
- Rendben. Akkor hová mész?
- Majd meglátod. – ad tömör választ.
Feltűnik, hogy már az autópályán száguldunk végig a kora esti szürkületben.
- Mi a baj, Nick? – kérdezem lágyabb hangon, habár pontosan tudom, hogy mi a gond.
- Semmi. – vágja rá.
- Ugye tudod, hogy ismerlek? Tudom, hogy mikor hazudsz. És most hazudsz. Mondd már el, kérlek szépen.
- Nem, tényleg nem nagydolog. Csak kicsit rosszul érintett, hogy a volt barátnőm a bátyámmal csókolózik, miközben én azt hittem, hogy talán nekem is van még némi esélyem nála… - hadarja idegesen.
- Ez hülyeség. Van esélyed, Nick. – mondom halkan, miközben megrázom a fejem, és a szélvédőn keresztül a mellettünk elsuhanó, sötét tájra meredek.
Nem is értem, mit keresek itt. Nem kéne itt lennem.
- Szerinted. – suttogja letörten. – De azért örülnék, ha Joe-nak összejönne.  – teszi hozzá „csak úgy mellékesen”.
- Hát ez igazán meggyőzően és őszintén hangzott. – pillantok rá, majd ismét kibámulok az ablakon.
A szemem sarkából látom, hogy Nick aranyosan fürkész.
- Pedig annak szántam. Komolyan. – mondja, miközben csúfondáros mosoly ül ki az arcára.
- Szerintem nincs sok esély rá.. – mormolom fojtott hangon magam elé, de Mr. Nagyokos természetesen jobban figyelt, mint reméltem.
- Miért mondod?
- Nem tudom. Csak tudod, vele valahogy más. Valahogy ne érzem azt, mintha… Nem is tudom. Mintha szárnyalnék, talán. – esem mély gondolkozóba.
Igen, határozottan a szárnyalás a legmegfelelőbb kifejezés erre az egészre.
Valahogy tényleg ilyen a kapcsolatom Joe-val. Túlságosan földhöz ragadt.
Nincs is időm ezen tovább agyalni, mivel Nick újra megszólal.
- Most őszintén. Érezted már valaha úgy, hogy „szárnyalsz” egy kapcsolatban? Mert ha nem, akkor nem feltétlenül szükséges… „szárnyalnod”. – mondja furcsán, miközben két karjával repülést imitál. Olyannyira normálisan viselkedik, mintha egy egész kicsit sem lenne abszurd az, amit vezetés közben művel. Jólesően elmosolyodom. 
- Inkább az útra figyelj, Fülemüle. – szólok rá megrovón.
Még én is meglepődök azon, hogy milyen határozott a hangom.
- Igenis, Kisasszony. – teszi vissza kezeit a kormányra, ami azért némiképp megnyugtat. – Ha magamra nem is vigyáznék, te még mindig a szemem fénye vagy… - mondja, és meghallom hangjában azt a bizonyos kisfiús élt.
Visszafojtott mosollyal tűröm, ahogy visszhangoznak a fejemben a szavai. Olyan régen hallottam már tőle ilyesmit. Eszembe juttatja a régi, szép időket.
Érdekes pillanatképek jelennek meg a szemem előtt, úgyhogy inkább elhesegetem nosztalgikus gondolataimat egy heves fejrázás kíséretében.
Viszont lehet, hogy nem volt túl jó ötlet, mivel jócskán megfájdul a halántékom a mozdulatsor következtében.
- Csak óvatosan. – hallom a hangját, ami különös érzéseket vált ki belőlem. Úgy cseng, mintha egy fiatal apuka lenne, aki először tanítgatja apró gyermekét lábra állni, és attól fél, hogy a csöpség netalán tán elesik.
- Elmondanád végre, hogy hová megyünk?
- Messzire. – mondja egyszerűen.
Komolyan, már kezdek falra mászni ettől az egész helyzettől. Az ilyesfajta válaszairól már nem is beszélve. Úgy látom, ezt Ő is észrevette, mert mosolyogva néz bele a visszapillantó tükörbe.
– Egy olyan helyre, ahol friss a levegő, nincsenek sajtósok, és senki sem fog zavarni abban, hogy komolyan kipihend magad. – teszi hozzá.
- És tudnom kéne, hogy hol van ez a hely? – kérdezem, miközben gondolkozni kezdek.
- Hát… Voltál már ott egy párszor.
Rákapom a tekintetem, és azt látom, hogy ismét titokzatos mosoly ül az arcán.
- Elég sok helyen voltam veled, Nick.
- Igen, ez igaz. Emlékszel Rio-ra? – nevet fel hirtelen, mire én is elmosolyodom
- Emlékszem. De remélem, hogy most nem külföldre akarsz vinni.
- Nem… Bár most, hogy mondod, ez annyira nem is rossz ötlet… - teszi hozzá.
Ismét kinézek az ablakon. Már szinte teljesen besötétedett. Az autópályán nincs túlzottan nagy forgalom, amin el is csodálkozom, hiszen jön a hétvége.
Nick céltudatosan lefordul az egyik útszéli benzinkútnál, és beáll az egyik helyre.
- Na gyere. – szólal meg, miközben kihúzza a kulcsot.
- Hová? – csatolom ki a biztonsági övemet.
- Te fogsz tankolni. 
Ezzel kiszállunk a kocsiból, és a tankhoz sétálunk. 
- Hogyan kell? – kérdezem tudatlanul, mire felnevet.
Jó pár percig szórakozom azzal, hogy megpróbáljam beletenni a tartájba azt a hosszú csövet (nem tudom, mi a neve, komolyan.), a mellettem álló fiú pedig meglehetősen jól szórakozik rajtam anélkül, hogy segítene.
- Nem így kell… - mondja, most már kissé türelmetlenül.
- Hát köszi.. Ezt közölhetted volna nagyjából úgy 10 perccel korábban is. – meredek rá hitetlenül.
- Nem akartam közbeszólni. Olyan jól néztél ki, miközben szerencsétlenkedtél. – ejt meg egy nem túl hétköznapi mosolyt, egy apró kis bókkal megfűszerezve.
Sóhajtva nekidőlök a kocsinak, és megnézem, hogy mit is kellett volna csinálnom. Nick egy egyszerű mozdulattal betolja a tankba azt az izét, és már pörögnek is a számok a kijelzőn.
Diadalittas mosollyal pillant rám, mire az égre pillantok. Tipikus.
Mikor a fiú úgy ítéli meg, hogy elegendő benzin jutott a tartájba, visszarakja a helyére a csövet, és elkezd tolni a bolt felé.
- Még mennyi idő, amíg odaérünk? – kérdezem tőle, miközben kóvályogni kezdünk a sorok között.
- Még minimum egy óra. Úgyhogy veszek egy kis nasit, oké?
- Remek. – húzom el a számat.
Nem kevés rágcsálnivalóval lépünk oda a pénztárhoz.
Kifizetünk mindent, majd nagy nehezen visszaülünk a kocsiba. Nick egy frappét kortyolgatva indítja be a motort.
- Ez az én pulcsim rajtad? – kérdezi, miközben visszajutunk a sztrádára.
- Igen.. – mondom zavartan. – ég egy pár éve hagytam itt véletlenül. 
- Értem. – biccent, és látom, hogy elégedett mosoly időzik ajkain. 
Bekapcsolja a rádiót, amiből egy lassú dal csendül fel. Érzem, hogy lassan elnehezednek a szemhéjaim, és néha-néha előrebukik a fejem az álmosságtól.
De nem merek elaludni, mert attól félek, hogy ez netalán tán Nicket is elálmosítaná, ami nem lenne túlzottan jó.
- Aludj nyugodtan, ha fáradt vagy. – szólal meg, mintha csak a gondolataimban olvasna.
- Nem… Nem vagyok fáradt. – nyomok el egy ásítást.
- Persze. Látom. – pillant rám kedvesen. – Komolyan. Aludj nyugodtan.
- Biztos? – kérdezek vissza bizonytalanul.
- Igen. Aludj csak. Ne aggódj, figyelni fogok az útra. Nem lesz semmi baj.
- Rendben.. – sóhajtom, és az ablaknak döntöm a fejem.
Még hallgatom a dalokat a rádióban pár percig, majd végül hagyom, hogy az álmok elhatalmasodjanak a fejem fölött..

Halk beszélgetésre riadok fel.
- Persze, mindenképp megmondom neki. Ne aggódjatok. Szia. És még egyszer köszönöm, hogy megérted. Jó éjt. – hallom Nick megnyugtatóan bársonyos hangját.
Lassan nyitom ki a szemem, és hatalmasat nyújtózva nézek ki a fejemből. Előttem az ablaktörlő sebesen jár ide-oda a szélvédőn, hogy némi kilátást biztosítson az összefolyó esőcseppek között az útra. Egy-egy vízcsepp hangosabban koppan az üvegen, mint a többi, és ez könnyebbé teszi azt, hogy felébredjek.
A mellettem vezető Nick felé fordulok, aki melankolikus tekintettel rakja a műszerfalra a mobilját. Vagyis.. Helyesbítek. Az én mobilomat.
- Anyukád hívott. Nem tudta, miért nem vagy otthon. És valami Tomról is beszélt. Ki az a Tom? – kérdezi kíváncsian.
- Ő… Nick, van valami, amit nem mondtam el.
- Hát akkor úgy gondolom, nincs is jobb alkalom rá, mint ez. – vet be egy mosolyt, de látom rajta, hogy kissé fél attól, amit mondani fogok. 
- Nem David az igazi apám. – mondom halkan, miközben az ablak felé fordítom a fejem.
- Mi? – meglepődöttséget és némi megkönnyebbülést vélek felfedezni a hangjában.
- Az igazi apámat Tomnak hívják. Alkoholista volt, vert minket… Az egész családot. Aztán pedig elment, minden pénzzel, ami csak volt. Az volt a szerencsénk, hogy Tom és Anya egymásra találtak… És apa ma hazajött.. Mert rákos. 3 hónapja van hátra. – mesélem neki, és a monológ végére kissé elhalkulok.
- Te jó ég. – mered rám Nick egy röpke pillanat erejéig.
- Mit mondtál anyának? – kérdezem inkább, mert most nincs sok kedvem ezeken a szomorú dolgokon agyalni.
Aranyos mosoly ült ki az arcára.
- Azt, hogy most nagy szükséged van Rám, mert egy kicsit magad alatt vagy.. És szerettél volna egy kicsit csendben lenni, egy mindentől távol lévő helyen. Ez persze csak részben igaz… - teszi hozzá.
- Részben? – kérdezek vissza felvont szemöldökkel.
- Hát.. Kicsit furán vette volna ki magát, ha azt mondom, hogy: „Dianna, szükségem van a lányotokra, nagyon magam alatt vagyok, majd valamikor hazaviszem.” – játssza el a szituációt, mire halkan felnevetek.
- Igazad van. Tuti, hogy rád küldték volna a rendőrséget.
- Minimum. – ért egyet. – Erről jut eszembe. Remélem, hogy nálad vannak az irataid.
- Igen. Miért? – kérdezem, miközben előkutatom őket.
- Nemsokára a határhoz érünk. – mondja egyszerűen, mire elkerekednek a szemeim.
- A határnál. Szuper. Köszi, hogy szóltál. – mondom, de mégsem vagyok ideges. Pusztán meglepődött.
Nick annyira spontán, hogy akármit csinál, megbízom benne. És ez az, amit a legjobban szeretek benne.
Látom, hogy óvatos mosolyra húzódnak az ajkai, és rám pillant egy fél másodpercre, majd visszanéz az útra.
- Mi az? – érdeklődöm, elfojtva egy vigyort.
- Semmi. Csak nem erre a reakcióra számítottam..
- Mi értelme lenne annak, ha kiakadnék? Össze vagyunk zárva, nem tudok elvonulni. – sóhajtom.
- Ha akarod, hazavihetlek. – szólal meg egy pillanatnyi habozás után, mire kérdőn fordulok felé.
- A fenéket. Nem viszel haza. – jelenetem ki. Átlátok az álcáján.
- Nem, tényleg nem. – nevet fel. – Lassan 3 órája utazunk. És amúgy is.. Így legalább egy kicsit olyan érzés ez az egész, mintha önszántadból jöttél volna velem, nem pedig azért, mert beutasítottalak a kocsiba.
- És jó érzés? – kérdezem Tőle egy megjátszott, szívélyes mosollyal.
- Ööö… Nem. Már nem. Tudom, hogy rohadtul semmi kedved sincs itt lenni. Pláne nem velem. Ne haragudj, hogy magammal ráncigáltalak. – tör elő belőle az igazi Nick.
- Semmi baj. Szerintem túlélem… túléljük. – helyesbítek.
Nem válaszol, így feljebb tekerem a hangerőt a rádión, és az egymás után következő dalokat hallgatom. Hirtelen a telefonomért nyúlok, és rápillantok a kijelzőjére.
Joe nem hívott. Biztos tudja már, hogy hol vagyok. És azt is, hogy kivel. Némi bűntudatot éreztem magamban ezzel az egésszel kapcsolatban. Szegény biztos tényleg nagyon sietett vissza hozzánk, hogy ápolhasson, erre én nem hogy nem vagyok otthon, de az exemmel, és egyben az ő öccsével egy kocsiban utazom, ki tudja, hová. 
Nickre pillantok, akinek az arcáról hasonló érzéseket olvasok le. Ez így nem lesz jó. Sokkal felszabadultabbnak és lazábbnak kéne lennünk.
- Na most komolyan. Volt már „szárnyaló” kapcsolatod? – kérdezi a fiú hirtelen, miközben a horizonton feltűnnek a fizetőkapuk.
- Hát… Nem is tudom. Talán a veled való kapcsolatom volt hozzá a legközelebb. – mélázok.
Nick elismerően bólint egyet, és valamiért úgy érzem, hogy erre a válaszra számított.
- Ennyire biztos vagy magadban? – kérdezem.
- Nem. – rázza meg a fejét gyorsan. – Csak én is hasonlóan érzem. Mármint.. mi azért tudtunk élni, azt hiszem. Világot láttunk. Azt csináltuk, amit szerettünk és akartunk. És ami a legjobb: nem azért lett vége, mert nem szerettük egymást, vagy mert hibákba estünk volna.. Igazából nem is tudom, miért lett vége. – mondja, és úgy látom, ő is nosztalgiázni kezd, hozzám hasonlóan.
- Hiányzik a repülés… - sóhajtom, mire mindketten felnevetünk.
Beállunk az egyik sorba, és a fiú ismét feljebb csavarja a rádió hangerejét, amíg várakozunk, mert elég hosszú a sor.
- A szüleim nagyon ki voltak akadva? – érdeklődöm.
- Nem, elég jól elmagyaráztam a helyzetet, és biztosítottam őket, hogy vigyázni fogok rád. – válaszol, miközben pimasz mosoly jelenik meg ajkai szélén.
- Hihetetlen, hogy bármit el tudsz érni náluk még a történtek után is. – rázom a fejem hitetlenkedve.
Elég vicces, hogy ha Nickről van szó, még abba is belemennek, hogy elraboljon, ki tudja hová, és ki tudja, mennyi időre.
- A történtek után? – vonja fel íves szemöldökét. – Miért, mik történtek?
- Hát… Anya előtt a kapcsolatunk konkrétan nyitott könyv volt. A szó szoros értelmében.
- Ezt meg hogy érted? – pislog rám, miközben előrébb gurulunk fél métert.
- Anya elolvasta a naplómat. – mondom halkan.
Szegény Nick a döbbentettől meg sem tud szólalni. 
- Mi?? Mindent…? – kérdezi nagyjából 2 perccel később, miközben eszelős tekintettel mered rám. Ennyi idő kellett neki ahhoz, hogy feldolgozza a hallottakat, plusz gondolom magában szitkozódott egy sort.
Látom rajta, hogy arra vár, hogy azt mondjam: „nem, nem mindent, alig 1-2 dolgot”,  de nem hazudhatok neki, pláne nem ezzel kapcsolatban.
- Igen, úgy nagyjából…
Nick keserűen ízlelgeti szavaimat, aztán kicsit higgadtabban fordul felém ismét, újabb 2 perc „pihenő” elteltével.
- AZT is tudja? – csillognak a szemei, miközben kétségbeesés suhan át az arcvonásain.
- Mi?! Megőrültél?? – kérdezek vissza idegesen, de hirtelen elhallgatok.
Mi van, ha anya tudja, hogy mi történt köztem és Nick között pár éve?


16 megjegyzés:

  1. Végreee egy új rész :) Nagyon jóra sikerült,gratulálok mindkettőtöknek! Kíváncsi vagyok,hogy hova viszi Nick Katie-t :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönjük szépen. :)
      Majd kiderül! ;)

      Törlés
  2. Imádom ezt is,mint minden részt! Hamar kövit!! :)

    VálaszTörlés
  3. Végre Nick!!!Nagyon tetszett,alig várom az új részt!!!

    VálaszTörlés
  4. EZ AZZZ!Köszönöm h segíthettem!:)♥Az apró átírásokkal még jobb lett!!Már kiagyaltam pár következő jelenetet és összerakunk valamit!!Puszipacsi:Szofid♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát de ahogy így kijelentetted fizikán, hogy mi legyen.... :D jaj. imádlak. :D
      Összeraktuk. ;)

      Törlés
  5. Hova viszi Nick?
    Mi történt pár évvel ezelőtt??
    Joe mit csinál jelen helyzetben???
    Am. nagyon jó lett IMÁDOM!!! :D :* <3 :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kérdések, kérdések.... :D nemsokára jönnek a válaszok. ;)
      Köszönjük!:)

      Törlés
  6. Szia!
    Végreee! ♥ Komolyan ez a rész volt a napom fénypontja. :)♥
    Ne csináld velem!!! Mi történt köztük? :D Pont itt abbahagyni? :D de lehet, hogy sejtem... :) c(:
    Nagyon tetszik, hogy "elrabolta" Nick Katie-t, haha. :D
    Siess a következővel, mert meg akarom tudni, hogy hova viszi. :D

    Pusszancs. ♥
    xx, Lindz.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sziaaaa.
      Ennek örülök. :3
      Sietek/sietünk ;))

      Köszönjük. :3

      Puszikaaa. :D

      Törlés
  7. Halezzz.
    Na elérkeztem ide is. :) Új olvasod vagyok, és nagyon de nagyon tetszik a blogod, a sztorid, elõször olvasok ilyet, és totàl megfogott! Nagyon tetszik a fogalmazàsi módod, az íràsod, minden nagyon jo. ügyess vagy!! Gratula.
    Joe és Katie annyira cukik meg minden ahw, bàr Nicket is sajnàlom közbe, na de majd eldõl, hogy mi lesz a folytatàsban. Olvasni fogom tovàbbra is! Kivàncsian vàrom a kövit, sok sikert, hajrà ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szióka.:)

      Nagyon örülök, hogy idetaláltál! :)
      Aranyos vagy, tök jóóóó, hogy tetszik! És köszönöm a dicséretet. ((:
      Köszönöm, hogy kommenteltél, remélem, a következőnél is ott lesz a neved! ;))

      Puszi. :) ♥

      Törlés