A bejegyzés címe? Khömm...

Sziasztok! :)

Tudom, hogy a Facebook oldalon azt ígértem, hogy ma lesz rész a blogon, de ez sajnos mégsem jött össze.
Tudom, hogy nagyon várjátok, de annyira fáradt és nyomott voltam, hogy egyszerűen nem bírtam begépelni azt a sok oldalt... Remélem, hogy nem haragszotok.
De ha mégis, akkor van Számotokra valamim, ami talán kiengesztel titeket.
Ez nem más, mint egy kis trailer-videó a következő pár részhez, ami összefoglalja a legfontosabb tényeket és kérdéseket.
A videónak az az érdekessége, hogy én magam csináltam ma délután (egy kis kávé után, nyami.), és ez az első ilyen trailerem, szóval remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket!:)

Holnap reggel tényleg megírom a következő fejezetet, addig is itt van a videó:

Sok -sok puszi, és kitartás!:)
Már tényleg nem kell sokat várnotok!!!

Puszi: Kelly.♥

Memories

Sziasztok! :)

Igen, ez már az új rész, ami most kivételesen Szofi érdeme is, nem csak az enyém. Reméljük, hogy tetszeni fog! ;)

Nem is húzzuk tovább az időtöket, vágjatok bele, és lepődjetek meg! :))

Jó olvasást, várjuk a visszajelzéseket. :$

Puszi: Szofi&Kelly.♥

- Mi? – kérdezem halkan, megütődve.

- Na jó. Én utána megyek. – szólal meg Joe hirtelen, miközben maga elé mered.

- Veled megyek. – nézek rá, mire megrázza a fejét.

- Nem. Feküdj le. És idd meg a teát. Beteg vagy. Nem kéne kimenned. Nagyon nem.

- Nem érdekel. Nekem is beszélnem kell Nickkel. – ellenkezem.

- Katie. Azt mondtam, pihenj. – szól rám a fiú szigorúan.

- Tudom. Hallottam. – bólintok.

- Jó. Ha megtudom, hogy kimentél, nem tudom, mit csinálok veled. De nem lesz jó, azt megígérem. – fenyeget meg a mutatóujjával játékosan. – Maximum 1 óra, és visszajövök.

- Oké. – sóhajtom lemondóan.

- Szia. – mosolyog rám, és még egy gyors puszit nyom az arcomra, majd sarkon fordul.

Hallom, ahogy kinyitja a bejárati ajtót, és azt is, ahogy becsukja.

Nem is állok tovább ott tétlenül, gyors léptekkel a szobámba sietek. Apa még mindig családi videókat néz. Nehéz lesz itt hagynom, de muszáj. Magamra kapom az egyik pulcsimat. Aztán még egyet. Majd végül Nickét, amit még jó pár éve adott nekem.

Most valahogy még az sem érdekel, ha idiótán nézek ki.

Beszélnem kell Nickkel. Most.

Kirohanok az előszobába, és gyors mozdulatokkal a nyakam köré csavarok egy sálat, majd felkapom a cipőmet is.

- Készülsz valahová? – kérdezi apa hirtelen, mire összerezzenek.

- Igen. Beszélnem kell valakivel. – bólintok, miközben felállok.

- De Joe azt mondta, hogy…

- Tudom, apa, de ez tényleg nagyon fontos. – mondom idegesen.

- Oké, Te tudod. 

- Anyáék nem sokára jönnek. Ne engedd, hogy kitegyenek, mondj el nekik mindent, rendben? – kérdezem komoly arccal.

- Rendben. Ne betegedj meg még jobban. – ölel meg, s puszit nyom a homlokomra, ami most felettébb jól esik.

- Nem fogok. – ígérem meg, majd miután elengedtem, kinyitom az ajtót, és a zsebembe süllyesztem a kulcsomat a telefonommal egyetemben.

- Vigyázz magadra! – szól utánam apa még utoljára, mire integetek neki, majd becsukom az ajtót.

Miközben sietősen elindulok az utcán, azon gondolkozom, hogy Joe vajon gyalog, vagy kocsival ment-e. De igazából nem is számít, hiszen nagyjából 10 perccel hamarabb indult.

A lábaimat szedve sétálok végig a járdán a szálloda felé, és közben felnézek az esővel fenyegető, felhős égboltra.

Már nem is tudom, mióta sétálok, mikor hirtelen egy autó tűnik fel a horizonton, és a motor zaja megzavarja az amúgy szokatlanul nagy csendet. Legnagyobb meglepetésemre az Ő kocsiját ismerem fel, így szinte gondolkodás nélkül, zakatoló szívvel lépek le az úttestre, és megállok.

Látom, hogy a kocsi egyre csak közeledik, de a fiú nem fékez le, amit nem értek.

El akar ütni???

Mivel kissé későn vesz észre, satufékkel áll meg nagyjából 1 méterrel előttem. Döbbenten meredek rá, miközben érzem, hogy levert a víz. Ő is hatalmas szemekkel bámul rám, miközben látom, hogy zihál, és olyan erővel szorítja a kormányt, hogy elfehérednek az ujjai.

Remegő lábakkal botorkálok oda a vezető felőli, lehúzott ablakhoz, és tétovázva benézek.

- Hová mész…? – kérdezem halkan. 

Még mindig maga elé mered, és nem reagál a kérdésemre. Mély levegőket vesz, és még mindig erősen markolja a kormányt.

Óvatosan a kezéhez érek, mire végre felém fordul, és kezd lehiggadni. Szemeit végigjáratja az arcomon, miközben végre szólásra nyitja ajkait.

- Ülj be… - suttogja rekedt hangon.

- Mi? – kérdezek vissza zavartan, miközben visszahúzom a kezem.

- Ülj be az autóba. – ismétli meg hangosabban, mire bizonytalanul megkerülöm a járgányt, és kinyitom az ajtót, majd beülök az anyósülésre.

Felbőgeti a motort, és beletapos a gázba.

A kocsi kerekei fülsiketítően csikorogni kezdenek, majd Nick komoly arckifejezéssel a visszapillantó tükörbe néz.

- Hová is indultál? – kérdezem újra a fiútól pár perc elteltével.

- Most is ugyan oda megyek, ahová indultam.

- Rendben. Akkor hová mész?

- Majd meglátod. – ad tömör választ.

Feltűnik, hogy már az autópályán száguldunk végig a kora esti szürkületben.

- Mi a baj, Nick? – kérdezem lágyabb hangon, habár pontosan tudom, hogy mi a gond.

- Semmi. – vágja rá.

- Ugye tudod, hogy ismerlek? Tudom, hogy mikor hazudsz. És most hazudsz. Mondd már el, kérlek szépen.

- Nem, tényleg nem nagydolog. Csak kicsit rosszul érintett, hogy a volt barátnőm a bátyámmal csókolózik, miközben én azt hittem, hogy talán nekem is van még némi esélyem nála… - hadarja idegesen.

- Ez hülyeség. Van esélyed, Nick. – mondom halkan, miközben megrázom a fejem, és a szélvédőn keresztül a mellettünk elsuhanó, sötét tájra meredek.

Nem is értem, mit keresek itt. Nem kéne itt lennem.

- Szerinted. – suttogja letörten. – De azért örülnék, ha Joe-nak összejönne.  – teszi hozzá „csak úgy mellékesen”.

- Hát ez igazán meggyőzően és őszintén hangzott. – pillantok rá, majd ismét kibámulok az ablakon.

A szemem sarkából látom, hogy Nick aranyosan fürkész.

- Pedig annak szántam. Komolyan. – mondja, miközben csúfondáros mosoly ül ki az arcára.

- Szerintem nincs sok esély rá.. – mormolom fojtott hangon magam elé, de Mr. Nagyokos természetesen jobban figyelt, mint reméltem.

- Miért mondod?

- Nem tudom. Csak tudod, vele valahogy más. Valahogy ne érzem azt, mintha… Nem is tudom. Mintha szárnyalnék, talán. – esem mély gondolkozóba.

Igen, határozottan a szárnyalás a legmegfelelőbb kifejezés erre az egészre.

Valahogy tényleg ilyen a kapcsolatom Joe-val. Túlságosan földhöz ragadt.

Nincs is időm ezen tovább agyalni, mivel Nick újra megszólal.

- Most őszintén. Érezted már valaha úgy, hogy „szárnyalsz” egy kapcsolatban? Mert ha nem, akkor nem feltétlenül szükséges… „szárnyalnod”. – mondja furcsán, miközben két karjával repülést imitál. Olyannyira normálisan viselkedik, mintha egy egész kicsit sem lenne abszurd az, amit vezetés közben művel. Jólesően elmosolyodom. 

- Inkább az útra figyelj, Fülemüle. – szólok rá megrovón.

Még én is meglepődök azon, hogy milyen határozott a hangom.

- Igenis, Kisasszony. – teszi vissza kezeit a kormányra, ami azért némiképp megnyugtat. – Ha magamra nem is vigyáznék, te még mindig a szemem fénye vagy… - mondja, és meghallom hangjában azt a bizonyos kisfiús élt.

Visszafojtott mosollyal tűröm, ahogy visszhangoznak a fejemben a szavai. Olyan régen hallottam már tőle ilyesmit. Eszembe juttatja a régi, szép időket.

Érdekes pillanatképek jelennek meg a szemem előtt, úgyhogy inkább elhesegetem nosztalgikus gondolataimat egy heves fejrázás kíséretében.

Viszont lehet, hogy nem volt túl jó ötlet, mivel jócskán megfájdul a halántékom a mozdulatsor következtében.

- Csak óvatosan. – hallom a hangját, ami különös érzéseket vált ki belőlem. Úgy cseng, mintha egy fiatal apuka lenne, aki először tanítgatja apró gyermekét lábra állni, és attól fél, hogy a csöpség netalán tán elesik.

- Elmondanád végre, hogy hová megyünk?

- Messzire. – mondja egyszerűen.

Komolyan, már kezdek falra mászni ettől az egész helyzettől. Az ilyesfajta válaszairól már nem is beszélve. Úgy látom, ezt Ő is észrevette, mert mosolyogva néz bele a visszapillantó tükörbe.

– Egy olyan helyre, ahol friss a levegő, nincsenek sajtósok, és senki sem fog zavarni abban, hogy komolyan kipihend magad. – teszi hozzá.

- És tudnom kéne, hogy hol van ez a hely? – kérdezem, miközben gondolkozni kezdek.

- Hát… Voltál már ott egy párszor.

Rákapom a tekintetem, és azt látom, hogy ismét titokzatos mosoly ül az arcán.

- Elég sok helyen voltam veled, Nick.

- Igen, ez igaz. Emlékszel Rio-ra? – nevet fel hirtelen, mire én is elmosolyodom

- Emlékszem. De remélem, hogy most nem külföldre akarsz vinni.

- Nem… Bár most, hogy mondod, ez annyira nem is rossz ötlet… - teszi hozzá.

Ismét kinézek az ablakon. Már szinte teljesen besötétedett. Az autópályán nincs túlzottan nagy forgalom, amin el is csodálkozom, hiszen jön a hétvége.

Nick céltudatosan lefordul az egyik útszéli benzinkútnál, és beáll az egyik helyre.

- Na gyere. – szólal meg, miközben kihúzza a kulcsot.

- Hová? – csatolom ki a biztonsági övemet.

- Te fogsz tankolni. 

Ezzel kiszállunk a kocsiból, és a tankhoz sétálunk. 

- Hogyan kell? – kérdezem tudatlanul, mire felnevet.

Jó pár percig szórakozom azzal, hogy megpróbáljam beletenni a tartájba azt a hosszú csövet (nem tudom, mi a neve, komolyan.), a mellettem álló fiú pedig meglehetősen jól szórakozik rajtam anélkül, hogy segítene.

- Nem így kell… - mondja, most már kissé türelmetlenül.

- Hát köszi.. Ezt közölhetted volna nagyjából úgy 10 perccel korábban is. – meredek rá hitetlenül.

- Nem akartam közbeszólni. Olyan jól néztél ki, miközben szerencsétlenkedtél. – ejt meg egy nem túl hétköznapi mosolyt, egy apró kis bókkal megfűszerezve.

Sóhajtva nekidőlök a kocsinak, és megnézem, hogy mit is kellett volna csinálnom. Nick egy egyszerű mozdulattal betolja a tankba azt az izét, és már pörögnek is a számok a kijelzőn.

Diadalittas mosollyal pillant rám, mire az égre pillantok. Tipikus.

Mikor a fiú úgy ítéli meg, hogy elegendő benzin jutott a tartájba, visszarakja a helyére a csövet, és elkezd tolni a bolt felé.

- Még mennyi idő, amíg odaérünk? – kérdezem tőle, miközben kóvályogni kezdünk a sorok között.

- Még minimum egy óra. Úgyhogy veszek egy kis nasit, oké?

- Remek. – húzom el a számat.

Nem kevés rágcsálnivalóval lépünk oda a pénztárhoz.

Kifizetünk mindent, majd nagy nehezen visszaülünk a kocsiba. Nick egy frappét kortyolgatva indítja be a motort.

- Ez az én pulcsim rajtad? – kérdezi, miközben visszajutunk a sztrádára.

- Igen.. – mondom zavartan. – ég egy pár éve hagytam itt véletlenül. 

- Értem. – biccent, és látom, hogy elégedett mosoly időzik ajkain. 

Bekapcsolja a rádiót, amiből egy lassú dal csendül fel. Érzem, hogy lassan elnehezednek a szemhéjaim, és néha-néha előrebukik a fejem az álmosságtól.

De nem merek elaludni, mert attól félek, hogy ez netalán tán Nicket is elálmosítaná, ami nem lenne túlzottan jó.

- Aludj nyugodtan, ha fáradt vagy. – szólal meg, mintha csak a gondolataimban olvasna.

- Nem… Nem vagyok fáradt. – nyomok el egy ásítást.

- Persze. Látom. – pillant rám kedvesen. – Komolyan. Aludj nyugodtan.

- Biztos? – kérdezek vissza bizonytalanul.

- Igen. Aludj csak. Ne aggódj, figyelni fogok az útra. Nem lesz semmi baj.

- Rendben.. – sóhajtom, és az ablaknak döntöm a fejem.

Még hallgatom a dalokat a rádióban pár percig, majd végül hagyom, hogy az álmok elhatalmasodjanak a fejem fölött..

Halk beszélgetésre riadok fel.

- Persze, mindenképp megmondom neki. Ne aggódjatok. Szia. És még egyszer köszönöm, hogy megérted. Jó éjt. – hallom Nick megnyugtatóan bársonyos hangját.

Lassan nyitom ki a szemem, és hatalmasat nyújtózva nézek ki a fejemből. Előttem az ablaktörlő sebesen jár ide-oda a szélvédőn, hogy némi kilátást biztosítson az összefolyó esőcseppek között az útra. Egy-egy vízcsepp hangosabban koppan az üvegen, mint a többi, és ez könnyebbé teszi azt, hogy felébredjek.

A mellettem vezető Nick felé fordulok, aki melankolikus tekintettel rakja a műszerfalra a mobilját. Vagyis.. Helyesbítek. Az én mobilomat.

- Anyukád hívott. Nem tudta, miért nem vagy otthon. És valami Tomról is beszélt. Ki az a Tom? – kérdezi kíváncsian.

- Ő… Nick, van valami, amit nem mondtam el.

- Hát akkor úgy gondolom, nincs is jobb alkalom rá, mint ez. – vet be egy mosolyt, de látom rajta, hogy kissé fél attól, amit mondani fogok. 

- Nem David az igazi apám. – mondom halkan, miközben az ablak felé fordítom a fejem.

- Mi? – meglepődöttséget és némi megkönnyebbülést vélek felfedezni a hangjában.

- Az igazi apámat Tomnak hívják. Alkoholista volt, vert minket… Az egész családot. Aztán pedig elment, minden pénzzel, ami csak volt. Az volt a szerencsénk, hogy Tom és Anya egymásra találtak… És apa ma hazajött.. Mert rákos. 3 hónapja van hátra. – mesélem neki, és a monológ végére kissé elhalkulok.

- Te jó ég. – mered rám Nick egy röpke pillanat erejéig.

- Mit mondtál anyának? – kérdezem inkább, mert most nincs sok kedvem ezeken a szomorú dolgokon agyalni.

Aranyos mosoly ült ki az arcára.

- Azt, hogy most nagy szükséged van Rám, mert egy kicsit magad alatt vagy.. És szerettél volna egy kicsit csendben lenni, egy mindentől távol lévő helyen. Ez persze csak részben igaz… - teszi hozzá.

- Részben? – kérdezek vissza felvont szemöldökkel.

- Hát.. Kicsit furán vette volna ki magát, ha azt mondom, hogy: „Dianna, szükségem van a lányotokra, nagyon magam alatt vagyok, majd valamikor hazaviszem.” – játssza el a szituációt, mire halkan felnevetek.

- Igazad van. Tuti, hogy rád küldték volna a rendőrséget.

- Minimum. – ért egyet. – Erről jut eszembe. Remélem, hogy nálad vannak az irataid.

- Igen. Miért? – kérdezem, miközben előkutatom őket.

- Nemsokára a határhoz érünk. – mondja egyszerűen, mire elkerekednek a szemeim.

- A határnál. Szuper. Köszi, hogy szóltál. – mondom, de mégsem vagyok ideges. Pusztán meglepődött.

Nick annyira spontán, hogy akármit csinál, megbízom benne. És ez az, amit a legjobban szeretek benne.

Látom, hogy óvatos mosolyra húzódnak az ajkai, és rám pillant egy fél másodpercre, majd visszanéz az útra.

- Mi az? – érdeklődöm, elfojtva egy vigyort.

- Semmi. Csak nem erre a reakcióra számítottam..

- Mi értelme lenne annak, ha kiakadnék? Össze vagyunk zárva, nem tudok elvonulni. – sóhajtom.

- Ha akarod, hazavihetlek. – szólal meg egy pillanatnyi habozás után, mire kérdőn fordulok felé.

- A fenéket. Nem viszel haza. – jelenetem ki. Átlátok az álcáján.

- Nem, tényleg nem. – nevet fel. – Lassan 3 órája utazunk. És amúgy is.. Így legalább egy kicsit olyan érzés ez az egész, mintha önszántadból jöttél volna velem, nem pedig azért, mert beutasítottalak a kocsiba.

- És jó érzés? – kérdezem Tőle egy megjátszott, szívélyes mosollyal.

- Ööö… Nem. Már nem. Tudom, hogy rohadtul semmi kedved sincs itt lenni. Pláne nem velem. Ne haragudj, hogy magammal ráncigáltalak. – tör elő belőle az igazi Nick.

- Semmi baj. Szerintem túlélem… túléljük. – helyesbítek.

Nem válaszol, így feljebb tekerem a hangerőt a rádión, és az egymás után következő dalokat hallgatom. Hirtelen a telefonomért nyúlok, és rápillantok a kijelzőjére.

Joe nem hívott. Biztos tudja már, hogy hol vagyok. És azt is, hogy kivel. Némi bűntudatot éreztem magamban ezzel az egésszel kapcsolatban. Szegény biztos tényleg nagyon sietett vissza hozzánk, hogy ápolhasson, erre én nem hogy nem vagyok otthon, de az exemmel, és egyben az ő öccsével egy kocsiban utazom, ki tudja, hová. 

Nickre pillantok, akinek az arcáról hasonló érzéseket olvasok le. Ez így nem lesz jó. Sokkal felszabadultabbnak és lazábbnak kéne lennünk.

- Na most komolyan. Volt már „szárnyaló” kapcsolatod? – kérdezi a fiú hirtelen, miközben a horizonton feltűnnek a fizetőkapuk.

- Hát… Nem is tudom. Talán a veled való kapcsolatom volt hozzá a legközelebb. – mélázok.

Nick elismerően bólint egyet, és valamiért úgy érzem, hogy erre a válaszra számított.

- Ennyire biztos vagy magadban? – kérdezem.

- Nem. – rázza meg a fejét gyorsan. – Csak én is hasonlóan érzem. Mármint.. mi azért tudtunk élni, azt hiszem. Világot láttunk. Azt csináltuk, amit szerettünk és akartunk. És ami a legjobb: nem azért lett vége, mert nem szerettük egymást, vagy mert hibákba estünk volna.. Igazából nem is tudom, miért lett vége. – mondja, és úgy látom, ő is nosztalgiázni kezd, hozzám hasonlóan.

- Hiányzik a repülés… - sóhajtom, mire mindketten felnevetünk.

Beállunk az egyik sorba, és a fiú ismét feljebb csavarja a rádió hangerejét, amíg várakozunk, mert elég hosszú a sor.

- A szüleim nagyon ki voltak akadva? – érdeklődöm.

- Nem, elég jól elmagyaráztam a helyzetet, és biztosítottam őket, hogy vigyázni fogok rád. – válaszol, miközben pimasz mosoly jelenik meg ajkai szélén.

- Hihetetlen, hogy bármit el tudsz érni náluk még a történtek után is. – rázom a fejem hitetlenkedve.

Elég vicces, hogy ha Nickről van szó, még abba is belemennek, hogy elraboljon, ki tudja hová, és ki tudja, mennyi időre.

- A történtek után? – vonja fel íves szemöldökét. – Miért, mik történtek?

- Hát… Anya előtt a kapcsolatunk konkrétan nyitott könyv volt. A szó szoros értelmében.

- Ezt meg hogy érted? – pislog rám, miközben előrébb gurulunk fél métert.

- Anya elolvasta a naplómat. – mondom halkan.

Szegény Nick a döbbentettől meg sem tud szólalni. 

- Mi?? Mindent…? – kérdezi nagyjából 2 perccel később, miközben eszelős tekintettel mered rám. Ennyi idő kellett neki ahhoz, hogy feldolgozza a hallottakat, plusz gondolom magában szitkozódott egy sort.

Látom rajta, hogy arra vár, hogy azt mondjam: „nem, nem mindent, alig 1-2 dolgot”,  de nem hazudhatok neki, pláne nem ezzel kapcsolatban.

- Igen, úgy nagyjából…

Nick keserűen ízlelgeti szavaimat, aztán kicsit higgadtabban fordul felém ismét, újabb 2 perc „pihenő” elteltével.

- AZT is tudja? – csillognak a szemei, miközben kétségbeesés suhan át az arcvonásain.

- Mi?! Megőrültél?? – kérdezek vissza idegesen, de hirtelen elhallgatok.

Mi van, ha anya tudja, hogy mi történt köztem és Nick között pár éve?

Részlet!

Sziasztok!

Tudom, hogy erre a hétvégére ígértem a következő részt, de sajnos még nem lettem/LETTÜNK készen, ugyanis ezt a (pár) következő részt most nem egyedül írom, hanem egy barátnőmmel, Szofival. :)
Ez a helyzet úgy alakult ki, hogy én személy szerint nem igazán tudtam, hogy hogyan is kéne folytatnom a dolgokat, mire ez a drága lány felvetette, hogy kerüljön bele a történetbe egy 18+ jelenet is, persze csak burkoltan és szépen megfogalmazva. És Szofival együtt írjuk meg ezt az egészet, viszont még nem volt elég időnk ahhoz, hogy befejezzük.
Viszont itt van egy kis részlet abból, ami már megvan:

"Már nem is tudom, mióta sétálok, mikor hirtelen egy autó tűnik fel a horizonton, és a motor zaja megzavarja az amúgy szokatlanul nagy csendet. Legnagyobb meglepetésemre az Ő kocsiját ismerem fel, így szinte gondolkodás nélkül, zakatoló szívvel lépek le az úttestre, és megállok.
Látom, hogy a kocsi egyre csak közeledik, de a fiú nem fékez le, amit nem értek.
El akar ütni???
Mivel kissé későn vesz észre, satufékkel áll meg nagyjából 1 méterrel előttem. Döbbenten meredek rá, miközben érzem, hogy levert a víz. Ő is hatalmas szemekkel bámul rám, miközben látom, hogy zihál, és olyan erővel szorítja a kormányt, hogy elfehérednek az ujjai.
Remegő lábakkal botorkálok oda a vezető felőli, lehúzott ablakhoz, és tétovázva benézek.
- Hová mész…? – kérdezem halkan.
Még mindig maga elé mered, és nem reagál a kérdésemre. Mély levegőket vesz, és még mindig erősen markolja a kormányt.
Óvatosan a kezéhez érek, mire végre felém fordul, és kezd lehiggadni. Szemeit végigjáratja az arcomon, miközben végre szólásra nyitja ajkait.
- Ülj be… - suttogja rekedt hangon.
- Mi? – kérdezek vissza zavartan, miközben visszahúzom a kezem.
- Ülj be az autóba. – ismétli meg hangosabban, mire bizonytalanul megkerülöm a járgányt, és kinyitom az ajtót, majd beülök az anyósülésre.
Felbőgeti a motort, és beletapos a gázba."

Remélem, hogy tetszik, és lehet tippelgetni, hogy ki is ez a fiú! :)
Új szereplő? (Jut eszembe, bővült a stáblistánk, remélem észrevettétek már, de ha még nem akkor katt ide: Characters). Vagy talán egy régi?

#ilysmpeace

Puszi: Kelly.♥

10.000 - és tovább!

Sziasztok! :)

Nem, még nem az új részt hozom, azt majd jövő héten megkapjátok. :)
Viszont, nagyon jó hírem van:

A BLOG ÁTLÉPTE A 10.000-RES MEGTEKINTÉST! 

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én borzasztóan örülök ennek!

El sem hiszem, hogy komolyan itt vagytok nekem 30an, hogy komolyan ennyien olvassátok és nézitek a blogomat. Annyira jó érzés! Most meghatódtam... lol.

Szóóóval. 

Ennek örömére válogathattok, hogy milyen hangulata legyen a következő résznek! :)

- romantikus

- szomorú (bár ebből az utóbbi időben rengeteg volt)

- vicces (bár ilyet ezek után nehéz lenne)

- izgalmas

Írhattok akár saját gondolatokat is, pl: legyen benne xy-xy csók, stb. :)

KOMMENTBE kérem a mindenféle kívánságokat, komolyan! :)

Lehetőleg minél gyorsabban, hogy hamar elkezdhessem és feltehessem a részt. ;)

Tényleg nagyon fontos nekem, hogy TI mit szeretnétek olvasni a  24. fejezetben!

Amit még észrevehettek/vehettetek, hogy új design van az oldalon. Ennek is az oldalmegtekintések száma az oka, na meg az, hogy kicsit frissíteni kell néha, nem? :)

Egyébként ezzel kapcsolatban is volna kérdésem, de most már úgy gondolom, hogy ki fogok tenni két szavazást. 

Na tehát.

Tetszik nektek az új kinézet? :)

Melyik volt eddig a kedvenc? A barna, a lila vagy a kék? :) 

Halál komolyan mondom: izgatottan várom a megjegyzéseiteket a bejegyzés alá, és komolyan kérlek titeket, hogy vegyétek ezt most komolyan, és írjatok egy-két sort, akár névtelenül is. :))

Rendben?

Nagyon nagyon nagyon és még annál is jobban imádlak titeket! 

Addig is, amíg várok a véleményeitekre, így fogok táncolni örömömben:

És igen, még normális vagyok. Csak Kelly. :D

Puszi: Kelly.♥

For The Love Of The Daughter

Halihóó :)

Igen, ismét új résszel jövök, aminek több oka is van.

1, 30 követőm van, aminek nagyon nagyon örülök! :)

2, több, mint 9200 megtekintésem van a blogon, aminek szintén nagyon örülök. :)

3, még mindig beteg vagyok, és még mindig van rá időm. :)

4, lehet, hogy jövő héten nem fogok tudni részt írni, mert szerdától-péntekig lelkigyakorlaton leszek, így a hétvége valószínűleg tanulással fog telni. :)

5, még egy lájk hiányzik a 40-hez a blog Facebook oldalán, szóval katt és lájk: https://www.facebook.com/bloggerkelly

Remélem, hogy tetszeni fog, próbáltam nem annyira szomorú részt írni nektek! :)

Sok sok puszi, nagyon szeretlek titeket! :)

Puszi: Kelly. ♥

 - Te meg mit keresel itt? – nézek rá, mikor Joe elhúzódik tőlem.

- Muszáj beszélnem…

- Nem. Nem érdekel. Tűnj el innen! – üvöltöm, még mindig könnyes szemmel.

- Katie… - rázza a fejét, és hirtelen annyi szomorúságot látok a szemében, hogy nem bírok rá nézni, mert fizikailag fáj.

- Azt mondtam, hagyj békén! – kiabálom, és berohanok a szobámba, becsapva magam mögött az ajtót.

Ezt nem hiszem el.

Idegesen keresgélni kezdek a szekrényemben valami ruhát, hogy felöltözzek. Remegő kézzel húzom magamra a pólómat, mikor Joe benyit.

- Katie… - néz be, és mikor meglátja, hogy öltözök, elkapja rólam a tekintetét. – Jaj, bocsi.

- Semmi gond. Már úgy is kész vagyok.

- Ki ez, Katie? – jön beljebb, és becsukja az ajtót maga mögött.

- Joe, van valami, amit nem mondtam el. – sóhajtom, miközben leülök az ágyamra, és két kezem közé temetem az arcomat.

- Ugye.. Ugye nem erőszakolt meg? – ül le mellém hirtelen. – Katie, Ugye nem bántott?

- Nem erőszakolt meg. – nevetek fel halkan. – De bántott. Rengeteget.

- Ki ez?! - kérdezi meg újra.

- Ő az apám, Joe. – nézek rá, és látom, hogy elképed.

- Mi? De hát… Én azt hittem, David az apád.

- Ő a nevelő apám. – bólintok.

- Miért nem mondtad el soha? – kérdezi halkan, és értetlenül mered rám.

- Azért, mert szégyelltem! Az igazi apám egy alkoholista szemétláda, aki verte anyát, vert minket a lányokkal, és végül, amikor én 5 éves voltam, elhagyott minket. Ez az apám. És most megint itt van, és ki tudja, mit akar. – fakadok sírva.

- Hé.. Ne sírj. Itt vagyok, és megvédelek, ha bántani akar. – karolja át a vállamat.

Nem mondok semmit, csak magamhoz szorítom.

- Katie, csak hallgass végig. – ront be apám, mire felkapom a fejem.

- Nem vagyok rád kíváncsi! – dobom oda az egyik párnámat dühösen.

- Kérem… Hagyja békén. – áll fel Joe higgadtan, és tesz egy bizonytalan lépést apám felé.

- Ki vagy te? A barátja? – néz rá apa. – Tom vagyok. Katie apja.

Ezzel kezet nyújt Joe-nak, aki összeráncolt szemöldökkel ráz vele kezet.

- Joe Jonas… - motyogja, és még mindig a kezüket bámulja.

Én egy párnát átölelve ülök az ágyamon, összekuporodva, és onnan figyelem az eseményeket.

- Kislányom, csak hallgasd meg, amit mondani szeretnék. Tudnod kell róla.

- Miről? Újraházasodtál? Gyerekeid vannak? – kérdezgetem idegesen.

- Rákos vagyok. – vágja rá, mire megdermedek.

- Mi?

- Rákos vagyok. – ismételi meg előbbi mondatát. – Nagyjából három hónapom van hátra.

- Nem hiszem el. – rázom a fejem, miközben megint sírásra görbül a szám. – NEM!

- Katie, nyugodj meg. – lép oda hozzám Joe, és megint magához ölel.

- Hazudik! Nem igaz! – üvöltöm, miközben zokogni kezdek.

Joe csitítgatva simogatja a hátamat, és miközben átölel, kissé ringatni kezd, ami némileg megnyugtat.

- De, igen. Sajnos igaz, Katie. – lép közelebb apa.

- Hogy hagyhattad itt a családodat? Hogyan emelhettél kezet egyszer is anyára?! – kérdezem hisztérikusan.

- Hidd el, ha van, amit megbántam az életemben, akkor az az, hogy valaha is bántottalak és eldobtalak titeket. – mosolyodik el szomorúan. – De anyád boldog. David megad neki mindent, és vigyáz rá. Szereti. Jobb neki vele, mint velem.

- De miért mentél el?

- Alkoholista voltam, Katie. Nem emlékszel? Nem voltam tudatában annak, amit csinálok.

- Hol voltál 14 évig? – faggatom tovább, de még mindig ellenszenves vagyok. Nem tudom olyan könnyen elfelejteni azt, amit tett.

- Hol? – horkan fel. – Börtönben. Aztán munkát kerestem, és most kamionsofőrként dolgozom. Vagyis csak dolgoztam, mert most már nincs bennem annyi energia, hogy olyan sokat vezessek.

- Miért voltál börtönben? – csodálkozom.

- Verekedésbe keveredtem. Mindegy nem volt nagydolog. De egyszer bementem egy kocsmába… És téged láttalak a tévében énekelni, Katie. Annyira büszke voltam! El sem tudom mondani… Sírva fakadtam ott, mindenki előtt, és akkor döntöttem el, hogy leteszem az alkoholt, rendbe szedem magam, és veletek leszek… És még azon a héten derült ki, hogy agydaganatom van, és csak pár hónapom van hátra. Így még inkább veletek szeretnék lenni, amíg még lehet. – meséli, miközben Ő is letöröl egy könnycseppet.

- És még csak nem is azt a dalt hallottad, amit neked írtam… - sóhajtom.

- Te írtál nekem egy dalt? – kérdez vissza csodálkozva.

- Várj csak, tudom melyik az. – szólal meg Joe hirtelen. – Az a For The Love…

- Igen, az az. – bólintok.

- Eljátszanád nekem, Kislányom? – néz rám apa kérlelő pillantással.

- Apa… - nyögöm hitetlenül. – Te most komolyan azt hiszed, hogy minden rendben lesz, ha ide jössz, benyögöd, hogy pár hónap múlva meghalsz, és elmeséled, hogy leszoktál az ivásról, miközben kapásból rá se kellett volna szoknod?

- Reménykedtem benne.. – hajtja le a fejét.

- Katie, Ő az apukád. Az igazi apukád. Szeret téged, akármit is csinálsz. És neked is szeretned kell Őt. Játszd el neki a dalt. Én is szeretném hallani. – suttogja Joe a fülembe.

- Csak miattad játszom el. – nézek a fiúra, majd felállok, és kisétálok a nappaliba.

Mind a ketten követnek, és némán nézik végig, ahogy leülök a zongorához, felemelem a fedelét, majd egy pillanatra lehunyom a szememet.

Soha nem akartam megmutatni ezt a dalt senkinek sem. És most mégis eljátszom nekik.

Kinyitom a szemeimet, és elkezdem játszani a megfelelő akkordokat, majd amikor kell, énekelni kezdek.

For The Love Of A Daughter

Four years old with my back to the door

All I could hear was the family war

Your selfish hands always expecting more

Am I your child or just a charity award?

You have a hollowed out heart

But it's heavy in your chest

I try so hard to fight it but it's hopeless

Hopeless, you're hopeless

Oh, father, please, father

I'd love to leave you alone

But I can't let you go

Oh, father, please, father

Put the bottle down

For the love of a daughter

Oh

It's been five years since we've spoken last

And you can't take back

What we never had

Oh, I can be manipulated

Only so many times,

Before even "I love you"

Starts to sound like a lie

You have a hollowed out heart

But it's heavy in your chest

I try so hard to fight it but it's hopeless

Hopeless, you're hopeless

Oh, father, please, father

I'd love to leave you alone

But I can't let you go

Oh, father, please, father

Put the bottle down

For the love of a daughter

Don't you remember I'm your baby girl?

How could you push me out of your world,

Lied to your flesh and your blood,

Put your hands on the ones that you swore you loved?

Don't you remember I'm your baby girl?

How could you throw me right out of your world?

So young when the pain had begun

Now forever afraid of being loved

Oh, father, please, father

I'd love to leave you alone

But I can't let you go

Oh, father, please, father

Oh, father, please, father

Put the bottle down

For the love of a daughter

For the love of a daughter

Amikor a dal végére érek, a könnyek lefolynak az arcomon, és meg sem próbálok felállni, csak apára nézek.

Látom, hogy Ő is sír, és utána azt is, hogy Joe bizonytalanul megütögeti a vállát. A fiú rám pillant, és annyi tátog felém, hogy gyönyörű volt a dal.

- Köszi. – suttogom, és elmosolyodom, bár még mindig könnyezem.

- Katie, ne haragudj rám… - néz rám apa. – Szörnyen sajnálom, és tudom, hogy soha nem fogod elfelejteni. De remélem, tudod, hogy szeretlek, és bármit megadnék azért, hogy te is szeress még engem. De tudom, hogy azok után, amiket tettem, ez már nem jöhet szóba…

- Szeretlek, apa… - rázom a fejem. – Szeretlek, és mindig is szeretni foglak. De itt hagytál, amikor szükségem lett volna rád. És ez fájt.

Erre felránt a székből, és magához szorít.

- Édes Kislányom… - suttogja, és érzem, hogy a teste rázkódik a zokogástól.

Én nem mondok semmit, csak a vállába fúrom a fejem, és én is zokogni kezdek.

- Katie, elmenjek…? – kérdezi Joe halkan, mire rá nézek, és megrázom a fejem.

- Nem… Maradj. Kérlek.

- Oké. – mosolyog rám bátorítóan, mire elengedem apát.

- Annyira hiányoztál… - simogatja meg az arcomat, mire könnyes szemmel elmosolyodom.

- Te is nekem… Egyébként, jut eszembe. Joe nem a barátom. Mármint.. olyan értelemben nem. A legjobb barátom. – nézek a fiúra.

- Tényleg? – kérdez vissza apa.

- Tényleg? – lép hozzám közelebb Joe.

- Tényleg. – sütöm le a szemem.

- Hát, mindegy. Én kicsit másképp láttam. – néz ránk apa jelentőségteljesen. – Katie, megvannak még a gyerekkori felvételek? Vagy a fényképek?

- Persze, ott vannak a dobozban, a TV mellett. – mutatok egy nagy dobozra, majd Joe-ra nézek, amíg apa leül a kanapéra a dobozzal a kezében.

- Én meg kicsit másképp érzem… - ragadja meg a kezemet, és odateszi a mellkasához.

Érzem a szívverését, mire felnézek rá. Engem fürkész azokkal a gyönyörű szemeivel, és mosolyra húzza az ajkait.

- Kérdés. Mit szólnál, ha meglenne az első igazi randink, miután meggyógyultál? – kérdezi, mire elképedve nézek rá.

- Mi?

- Azt hiszem, megérdemelnénk egy igazi randit, nem?

- De… Szerintem is. – motyogtam, miközben egyre azon jár az agyam, hogy Nick vajon mit szólna ehhez az egészhez.

- Hát, ez nem volt túl meggyőző. Szóval Te nem is szeretnéd? – kérdezi csalódottan.

- De! De, igen! Csak félek attól, hogy mi lesz, ha Nick rájön erre az egészre… - sóhajtom.

- Nem lesz semmi! Szakítottatok. Szabad vagy. Azzal randizol, akivel szeretnél.

- De Joe.. Azt mondta, vissza akar szerezni. – húzom el a számat.

- Értem. Ha vissza akarsz menni hozzá, akkor menj. – engedi el a kezemet.

- Nem! Joe… Én nem akarok vissza menni hozzá… Szívesen elmegyek veled valahová. – mondom, mire rám pillant.

- Biztos? – kérdez vissza.

- Biztos.

- Katie, ezt nézd! – hallom apa hangját, mire mind a ketten oda fordulunk a TV felé.

- Jaj, ne! – nevetem el magam.

- Ez te vagy? – kérdezi Joe hitetlenül.

- Bizony, ez Ő. 3 évesen, egy balett versenyen. Második lett, tisztán emlékszem. Én videóztam az egészet.

Joe leül a kanapéra apa mellé, és az ölébe húz engem is.

Órákon keresztül nézzük a régibbnél régibb családi felvételeket, és közben annyi történet jut az eszünkbe apával, hogy hirtelen olyan érzésem támad, mintha el sem ment volna.

- Megnézzük a képeket is? – kérdezi Joe, mire apa rá néz.

- Megnézhetjük, ha van kedvetek.

- Vajon anyáék merre vannak? – nézek az órára csodálkozva, mert az már délután 5 óra van.

- Nem tudom, de én egyelőre örülök, hogy nincsenek itt. – sóhajtja apa, miközben kivesz egy adag képet a dobozból.

Feltűnik, hogy Joe engem néz, mire rá pillantok, és elmosolyodom.

- Mit nézel? – kérdezem.

- Téged… - suttogja.

- Ó, tényleg? – nevetek fel. – És mit látsz?

- Egy lányt…

- Egyet a sok közül. – sóhajtok fel, és épp felállnék, mikor visszahúz az ölébe.

- Nem. Az egyetlent. – nyom egy puszit az arcomra, mire jólesően beleborzongok az érintésébe.

- Nézd, itt van egy velem közös képetek Lindával. – mutatja felénk hirtelen apa.

Joe elveszi a képet, és mosolyogva fürkészi a kiskori énem arcát.

- Ez aranyos. – állapítja meg.

- Hiányzik, hogy olyan kicsik legyetek, és még veletek legyek. Gondoskodjak rólatok. Hogy szeressetek, és ne kívánjatok a Pokolba… - hajtja le a fejét apa.

- Nem kívánunk a Pokolba, apa! – rázom a fejem. – Csak az maradt meg a gyerekkorunkból, hogy veszekszetek anyával, hogy megversz minket… És ezek a dolgok kitaszították a jó emlékeket. De ha nagyon akarjuk, visszahozhatjuk őket.

- Kérdezhetek valamit? – néz rám Joe hirtelen.

- Persze.

- Mi akartál lenni kiskorodban? – érdeklődik kíváncsian.

- Hercegnő. – nevetek fel. – De hát az úgy sem lehetek, szóval…

- Dehogyisnem lehetsz! – mondja.

- Mi? – kérdezek vissza, még mindig nevetve.

- Lehetsz az én hercegnőm. Ha szeretnél… - suttogja halkan, mire lehunyom a szemem.

Érzem, hogy egy puszit nyom az orromra, mire elmosolyodom.

- Azt mondjátok, hogy nem vagytok együtt, mégis úgy viselkedtek, mint egy pár. – szólal meg apa hirtelen, mire mind a ketten rá nézünk. – Most akkor hogy is van ez?

- Mi sem tudjuk. – válaszol Joe, és rám néz. – Ugye?

- Ugye. – bólintok.

- Szerintem összeilletek. Teljesen. – jelenti ki apa.

- Apa! – nevetek fel. – Ne égess már!

- Egyet értek! Mármint abban, hogy összeillünk. – emeli fel a kezét Joe, mire hirtelen felállok az öléből.

- De hát Kicsim, az a dolgom, hogy égesselek. – néz fel rám apa.

- Jaaaahj. Remek. – nevetek fel, és kimegyek a konyhába, hogy csináljak magamnak még egy adag teát.

- Hová menekülsz? – jön utánam Joe nagyjából 5 perc elteltével, miután feltettem a vizet forrni.

- Csak teát főzök. – fordulok felé mosolyogva.

- De főztem reggel.

- Tudom. De te csak egy bögrével csináltál. Én viszont kancsóba csinálok, mert úgy több marad… - nevetek fel, majd mosolyogva nézek rá. – Apa mit csinál?

- Régi képeket nézeget, és sír… - néz át a nappaliba a fiú, majd vissza rám.

Ekkor hirtelen meghallom a saját hangomat a TV-ből, mire odasétálok a nappalit és a konyhát elválasztó falhoz, és neki támaszkodva figyelem a 12 éves önmagamat egy tehetségkutatón.

- Ez mikor volt? – kérdezi Joe, miközben megáll szorosan mögöttem.

- 5-6 éve…. – suttogom, mire maga felé fordít.

- Ez után ismertelek meg, nem? – néz mélyen a szemembe.

- Igen. – bólintok, miközben mosolyogva visszaemlékezem arra a napra.

A verseny után épp mentünk kifelé anyáékkal az épületből, mikor a fiúk szó szerint belénk rohantak az egyik sarkon. Joe konkrétan nekem ütközött, és ha nem tartott volna meg, akkor a földön kötöttem volna ki. Mivel teljesen hozzám préselte a testét, éreztem a szívverését, de tudtam, hogy csak az ijedtségtől van. És akkor eszembe jutott, hogy ott hagytam a teremben az egyik kottámat, így visszamentem érte, és mint kiderült, a fiúk is oda mentek, csak ők stúdiózni. Amíg visszaértünk, beszélgettünk egy kicsit, és a végén elkérték a telefonszámomat, hogy majd egyszer összefuthatnánk még. És már másnap együtt ebédeltünk a városban. Annyira jó volt.

- Éreztem, hogy vert a szíved akkor… - suttogom hirtelen Joe-nak.

- Igen? Egyből megtetszettél, amikor megláttalak. – emlékezik vissza Ő is.

- Én azt hittem, hogy az ijedtségtől ver annyira a szíved… - fordulok felé hirtelen, összeráncolt szemöldökkel.

- Pedig nem. – rázza a fejét mosolyogva, és beletúr a hajamba.

- Kérdezhetek valamit?

- Ne kímélj. – mosolyog rám.

- Te szeretnél engem, ha én lennék az egyetlen lány az egész földön? – teszem fel a szerintem egyébként elég idióta kérdésemet, mire felnevet.

- De hisz te vagy az egyetlen aki... – kezdené, de már sejtem is, hogy Ő is a kérdés értelmetlenségén nevet.
- Aki hülye kérdéseket tesz fel… - sóhajtom.
- Nem, hanem…
- Aki csúnya? – fordítom el a fejem.
- Az egyetlen lány, aki nem fogja be a száját, amikor azt akarom neki mondani, hogy szeretem. – fordítja vissza a fejemet a kezével, és gyengéden megcsókol.

Hallom, hogy nyílik a bejárati ajtó, de biztos csak anyáék azok, így oda sem nézek.

- Khm… Sziasztok.

- Nick! – húzódom el Joe-tól hirtelen. – Te meg mit keresel itt?

- Joe-t. – néz rám hidegen, majd a bátyjára pillant.

- Mit akarsz? – kérdezi Joe gorombán.

- Semmi különöset. Csak annyi, hogy mégsem fejezzük be a turnét.

- Mi? Miért? – kérdezem.

- Azért, mert a Jonas feloszlik. – válaszol, majd sarkon fordul, kiviharzik a lakésból és bevágja az ajtót maga mögött.

Joe-val elképedve nézünk össze. Hogy mi?

Near To Them

Csókolom! :)

Az a nagy harci helyzet, hogy beteg vagyok, így megírtam nektek tegnap/ma a mostani hétvégére ígért részt, mert szombat-vasárnap nem igazán lesz rá időm! :)

Remélem, hogy tetszeni fog, és ne haragudjatok, ha kicsit kusza lett, igyekeztem. 

De most engem is nagyon összezavarnak éppen érzelmileg...

Jó olvasást! :)

Ui.: Az előző részhez alig érkeztek kommentek, ami kicsit elbizonytalanított. Ha nem tetszik egy rész, vagy akármi a történeten belül, én arra is kíváncsi vagyok, szóval nyugodtan írjátok meg azt is! :))

Puszi: Kelly. ♥

Másnap reggel veszekedés hangjaira ébredek. Miközben felülök, és álmosan nyújtózom egyet, észreveszem, hogy Joe már nem fekszik mellettem.

- Nick, higgadj már le! Nem történt semmi, oké? – hallom a fiú hangját, mire felállok az ágyból.

Már megint miattam veszekszenek. Belebújok a papucsomba, és a pulcsim ujját húzogatva csoszogok el az ajtómig.

- Joe, én még mindig szeretem. És nem fogom hagyni, hogy csak úgy kisétáljon az életemből! Nem fogom tétlenül végignézni… - válaszol a fiatalabbik Jonas testvér, mire lenyomom a kilincset, és kilépek a nappaliba.

- Katie. – mondják egyszerre.

- Hagyjátok abba… - mondom halkan, hiszen még mindig alig bírok megszólalni.

- Neked vissza kéne… - szólalna meg Joe, de félbe szakítom.

- Senki se mondja meg nekem, hogy mit kéne csinálnom! – „kiabálok”.

- Katie, nyugodj meg. – lép hozzám Nick. – Nincs semmi baj, viszont ha nem pihensz, nem leszel jobban.

- Tudom. Viszont éhes vagyok. – indulok el a konyha felé.

- Hagyd csak, majd én csinálok neked valami kaját. – szólal meg Joe hirtelen. – Feküdj vissza. Majd beviszem, oké?

- Oké… - sóhajtom.

A fiú elindul a konyhába, de még utána szólok.

- Joe!

- Tessék – fordul felém, és kérdő tekintettel fürkészi arcomat.

- Csinálnál teát is?

- Persze. – mosolyog rám.

- Köszönöm.. – motyogom, és visszacsoszogok a szobámba.

Visszafekszem az ágyamba, mikor látom, hogy nyílik az ajtó.

- Ilyen gyorsan kész is lettél? – kérdezem anélkül, hogy felnéznék, ugyanis a tévé távirányítóját keresem.

- Öhm…

- Szia, Nick. – kapom fel a fejem, amikor meghallom a hangját.

- Szia. Hogy vagy? – ül le az ágyam szélére.

- Nagyon fáj a torkom, és néha alig kapok levegőt. – suttogom.

- Nem szabadna beszélned. Tönkremehetnek a hangszálaid…

Némán arrébb húzódom az ágyon, hogy mellém tudjon ülni. Kissé bizonytalanul helyezkedik el mellettem.

- Öhm.. Ezt keresed? – emeli fel az ágy mellől a távirányítót, mire elmosolyodom, és bólogatni kezdek.

- Oké. Akkor bekapcsolom. – mondja, és bekapcsolja a készüléket,a miben hirtelen saját magamat látom meg.

- A Jonas Brothers lemondta a világturné hátralévő részét az elő zenekar, Demi Ferrera hirtelen betegsége miatt. A rajongókban vegyes érzelmek kavarognak, hiszen azok, akiknek jegyük volt a koncertekre, nagyon csalódottak lehetnek az elmaradó előadások miatt. Azonban azok, akiknek nem volt esélyük eljutni a koncertekre, folyamatosan részvétüket nyilvánítják ki a lány súlyos betegsége miatt a közösségi oldalakon. Legjobb tudomásaink szerint a lánynak tüdő- és torokgyulladása van. Jobbulást, Demi! – mondja a szőke bemondó nő, nekem pedig könnyek gyűlnek a szemembe. Több ezer Jonas rajongónak tettem tönkre az álmát, hogy láthassák a fiúkat élőben.

- Nick… - suttogom.

- Tessék? – néz rám egy pillanatra, majd vissza a tévére, de amikor tudatosul benne, hogy könnyek folynak le az arcomon, visszakapja rám a tekintetét. – Mi van, Katie?

- Hé, mi történt? – jön be Joe is egy nagyobb tálcával a kezében.

Csak megrázom a fejem, és Nickek átmászva felállok.

Joe egy hirtelen mozdulattal leteszi a tálcát az asztalra, és elkapja a karomat.

- Mi a baj? – néz mélyen a szemembe.

- Tovább kell mennetek a turnéval… - suttogom.

- Mi? Miért? –pattan fel Nick is, és miután egy gyors, gyilkos pillantást vetve Joe-ra kérdőn rám mered.

- Azért, mert a Jonatic-ok számítanak rátok. Nem maradhattok itt és törhetitek össze az álmaikat csak miattam. Kifizették a pénzt, látniuk kell titeket! – hadarom halkan.

- Oké. Katie, nyugodj le. – teszi a kezét a vállamra Joe. – Fognak minket látni, elnapoltuk a turnét.

- Tegnap azt mondtad, hogy lemondtátok az utolsó időpontokat. A tévében is ezt mondták… Utálnak, fiúk.

- Dehogy utálnak! Nem hallottad, hogy azt mondták, hogy akik nem tudtak volna jönni a koncertekre, azok aggódnak miattad? – kérdezi Nick. – Szeretnek, Katie. Mert mi is szeretünk.

- Ettől függetlenül is be kell fejeznetek. – rázom a fejem. – Túlélem ezt az egészet egyedül is, oké? Itt a családom, majd ők segítenek.

- Nem. Én nem foglak itt hagyni. Akkor folytassátok nélkülem a turnét. – fordul Joe hirtelen Nick felé, aki hatalmas szemekkel mered bátyjára. – Szólok is apának, hogy ma tovább mentek.

- NEM! – kiabálja Nick, mire mind a ketten rá kapjuk a tekintetünket. – Joseph. Nem fogom hagyni, hogy össze gyere a volt barátnőmmel, akit még mindig szeretek!

- Nick. – meredek rá, mire felém fordul.

- Katie…

- Én meg nem fogom hagyni, hogy újra elvedd előlem azt a lányt, akit már sokkal régebb óta szeretek, mint te! – vág közbe Joe, mire mind a ketten felé fordulunk.

- Oké, nekem ez sok. Mind a ketten menjetek turnézni! – emelem fel a kezeimet a levegőbe tehetetlenül.

- De Katie… - néz rám Joe szomorúan.

- Csak menjetek.. Köszönöm, hogy csináltál nekem kaját, Joe. – mondom. – És teát. – teszem hozzá.

Látom, hogy a fiú arcvonásai megkeményednek.

- Szia. – csak ennyit mond, majd sarkon fordul, és kiviharzik a szobámból.

Nick kíváncsian fordul a bátyja után, majd visszanéz rám.

- Vigyázz magadra. És pihenj sokat.

Ezzel lágy puszit nyom a homlokomra, és kisétál az ajtón, amit behúz maga után.

Összeszorítom a számat, hogy ne kezdjek el hangosan zokogni.

Fáj, hogy elküldtem őket, de nem tehettem mást. A rajongóknak szükségük van rájuk.

És mi ütött Nickbe?! Mi az, hogy Ő még mindig szeret? És hogy nem hagyja, hogy Joe össze jöjjön velem?

Én ebbe már belekavarodtam!

- Hahó, van itt valaki? – kopog be valaki az ajtón, és mikor oda nézek, nem hiszek a szememnek.

- Anya…

- Katie, miért nem vagy ágyban? – kérdezi. Látom, hogy szatyrok vannak a kezében. Biztosan vásárolni volt.

- Anya… - nyögöm, hozzá rohanok, és nem érdekel, hogy leejti a teli szatyrokat, magamhoz szorítom, miközben sírni kezdek.

- Mi a baj, Kicsim? Hol vannak a fiúk? – kérdezi a hátamat simogatva.

- Elküldtem őket. - suttogom, miközben elengedem, és elkezdem felszedegetni a szétgurult zöldségeket.

- Mi? De hát miért? – csodálkozik, miközben Ő is lehajol pár dologért.

- Anya, lehet valaki egyszerre két emberbe szerelmes? – kérdezem halkan.

- Nem tudom. Miért, mit érzel? – érdeklődik.

- Azt, hogy életem talán legboldogabb időszakát töltöttem Nick mellett, de bármit megadnék azért, hogy Joe-val egy pár lehessünk. Azt hittem, hogy Nick gyűlöl, amiért szakítottunk, de ma kiderült, hogy még mindig szeret, és vissza akar szerezni, és nem engem utál, hanem Joe-t, amiért szerelmes belém, és nekem ez már, sok, és nem tudom, mit csináljak vagy kit válasszak! – támaszkodom a konyhapultra, ahová monológom közben bevittem az összeszedegetett holmikat.

- Figyelj, Kicsim. Ha egyszerre két embert szeretsz, válaszd a másodikat, mert ha az elsőt igazán szeretted volna, nem szerettél volna bele a másodikba. Ahogy lassan felnövünk, megtanuljuk, hogy az az ember is, akitől nem is várjuk, okozhat csalódást. Összetörik majd a szíved, talán több mint egyszer, és napról-napra nehezebb lesz. Te is összetöröd majd másokét, szóval emlékezz majd, hogy neked milyen érzés volt! Harcolni fogsz a legjobb barátaid ellen... Sőt, előfordulhat, hogy beléjük is szeretsz. Az új szerelmed vádolod majd egy régi hiba miatt. Sírsz majd, mert az idő túl gyorsan telik, és elveszítesz valakit, aki közel állt hozzád. Épp ezért nevess túl sokat és szeress úgy, mintha sosem bántottak volna: mert minden 60 másodperc, amit szomorúan töltesz, az egy perc boldogság... amit már sosem kapsz vissza!

Magam elé meredve emésztgetem anya szavait. Igaza lehet.

- De anya… Nick nem tudná elviselni, ha Joe és én együtt lennénk. – rázom a fejem.

- Mit érzel Joe iránt? – teszi fel ezt a bonyolult kérdést, mire felsóhajtok.

- Én… Őt magát szeretem! Nem azért, mert olyan nagyon helyes, és főleg nem azért, mert gazdag. Sokkal jobban örülnék, ha nem lenne egyik sem. Akkor legalább egy kicsit kiegyenlítődne a köztünk lévő különbség, de attól még mindig ő lenne a leggyöngédebb, legönzetlenebb, legokosabb és legrendesebb ember, akivel valaha is találkoztam. Mindig rá gondolok, ha nincs mellettem, és alig várom, hogy újra láthassam. Nélküle nem vagyok önmagam. Szükségem van a jelenlétére. De nem tudom, miért hiányzik ennyire.

- Tudod, Fura dolog ez a hiányérzet. A legváratlanabb időben jelentkezik, képtelen helyzetekben. Betöri az ajtót. Nem kopogtat, nem kérdezi, hogy alkalmas-e , és a legfontosabbat is elfelejti, hogy fel vagy-e rá készülve. Csak jön és beköltözik a lelkedbe. Próbálod nem észrevenni, elterelni a gondolataidat. De azokon a napokon, mikor meglátogat, a könyvek közül előkerül egy réges-régi fénykép, a rádióban felcsendül egy évek óta nem hallott dal vagy az utcán elsuhan egy ismerős alak. Emlékeztet azokra az időkre, mikor még nem ismerted Őt, a hiányt. A múlt boldogságából azonban csak egy pillanatot engedélyez. Végül megtör. Fájdalmat ébreszt és könnyeket fakaszt. Az időt lelassítja, az álmokat elkergeti, és mikor már minden energiádat elszívta, elmegy. Elmegy úgy, ahogy jött, kérés nélkül… váratlanul. Igaz? – lép elém, és a fülem mögé illeszt egy kósza tincset.

Könnyekkel küszködve bólintok.

- Tudod, szerintem számodra Joe az igazi, nem Nick. Tudom, hogy Ő is vigyázott rád, Ő is teljes szívéből szeretett, de mellette komoly voltál. Nem voltál az a mindig vidám, boldog önmagad. Én csak annyit mondhatok, hogy a döntések, amiket ma meghozol, hatással vannak a holnapodra, úgyhogy dönts óvatosan, mert nem tudsz visszamenni, hogy megváltoztasd ezt. Hallgass a szívedre, és minden rendben lesz.

- Félek a döntésektől, Anya. Utálok választani két olyan ember közül, akik közel állnak a szívemhez. Félek, hogy mi lesz, ha a rosszat választottam, és mér nem lesz lehetőségem arra, hogy megváltoztassam a döntésemet.

- Tanulj a múltból, Katie. Ne érj úgy életed végére, hogy azt érezd, nem is éltél igazán. Sokan, amikor elérnek arra a pontra, hogy el kell hagyniuk a földi világot, utoljára még meglátják az örömet és szépséget, amely csak azért nem lehetett az övék, mert féltek élni. Mert féltek döntéseket hozni. Legyél bátor! Mondom: Ha a szívedre hallgatsz, egészen biztos vagyok benne, hogy a számodra megfelelő fiút fogod választani. A másiknak pedig túl kell majd lépnie rajtad, de az már nem a te problémád lesz, Kislányom. – mosolyog rám, és letörli az egyik könnycseppemet.

Tudom, hogy nem normális az, hogy ennyit problémázok azon, hogy két fiú közül kell választanom. Más lányok a helyemben már biztosan döntöttek volna, és nem érdekelte volna őket, hogy annak a bizonyos harmadiknak összetörték a szívét.

De nem tehetek róla; ez vagyok én! Engem érdekel, mert Nicket és Joe-t is szeretem, és egyiküket sem akarom elveszíteni egy kapcsolat miatt. És mégis úgy érzem, hogy szeretem Joe-t. Szerelemből szeretem, míg a Nick felé irányuló mély érzelmeim már kihűltek. Őt is szeretem, de csak mint a legjobb barátomat…

- Nem tudom, mi legyen. – sóhajtom, miközben kinézek az ablakon.

Csepereg az eső.

- Ettél már? – kérdezi anya, hirtelen témát váltva.

- Még nem, bent van a szobában a reggelim…

- Akkor menj, és egyél, aztán pihenj. Csináljak neked egy forró fürdőt? – érdeklődik kedvesen.

- Igen, az remek lenne. Köszönöm. – mondom, majd bemegyek a szobámba, hogy megegyem a… Még csak meg sem néztem, hogy mit csinált nekem Joe.

Becsukom az ajtót magam mögött, és az asztalhoz lépek, hogy szemügyre vehessem a reggelimet.

- Ó, Joe… - suttogom, mikor meglátom, mit művelt.

Két pirítós van a tányéromon, és a fiúnak sikerült valahogy úgy ügyeskednie, hogy a két kenyér egy szívet formáljon.

Szomorúan mosolyogva veszem el az egyiket, miközben leülök az ágyamra, a tálcát az ölembe helyezve.

Néma csendben eszem, miközben bámulom a tévét, ami az óta be van kapcsolva, mióta elküldtem a fiúkat. Egy olyan műsor megy, aminek az a lényege, hogy sztárok próbálják meg átverni egymást. Talán Punk’D a címe.

Nagyjából fél óra elteltével végzek a reggelivel, mikor anyu benyit a szobába.

- Kicsim, kész a fürdő. Menj, amíg meleg a víz.

- Oké, köszönöm. – állok fel, és kikapcsolom a tévét.

- Ezt kivihetem? – kérdezi a tálcára mutatva, mire megrázom a fejem.

- Hagyd csak, anya. Majd én kiviszem. – mosolygok rá.

- Oké. – nyom egy puszit a homlokomra. – Figyelj, elmegyek a nővéreidért.

- Tényleg, merre vannak? – érdeklődöm, miközben követem anyát a konyhába.

- Elmentek a plázába vásárolni.. Nem tudom, mi kell nekik. – von vállat. – De még reggel kérték, hogy menjek majd el értük úgy délután 2 körül, és fél 2 van. – néz az órára.

- Máris?!

- Későn keltél, Kincsem. Legalábbis gondolom. – simít végig a hajamon. – Na sipirc. Menj, kúráld ki magad. Majd jövünk.

Ezzel egy puszit nyom az arcomra, majd felkapja a kabátját, és a kocsi kulcsot szorongatva kisiet a lakásból.

Sóhajtva pakolok bele a mosogatóba, majd a fürdő felé veszem az irányt. Beérve megcsap a meleg gőz, ami a forró víz irányából árad felém. A kád mögötti, hátsó kertre néző ablak be van párásodva. Talán furán hangzik, hogy pont a kád mellett van az ablak, de én szeretem. Senki sem jár a hátsó kertbe, ami meg is látszik rajta. El van hanyagolva, és a gaz teljesen benőtte.

Lassan ülök bele a forró vízbe, és kilógatom a lábamat a kád szélén. Dúdolgatni kezdek, majd felemelek egy adag habot a víz felszínéről, é csak úgy elfújom. Szórakozottan nézem, ahogy a kis buborékok a földön végzik.

Ahogy ott üldögélek a kádban hosszú-hosszú órákon át, egyre csak egy dal jár a fejemben, mire végül énekelni kezdek.

Near To You

He and I had something beautiful
But so dysfunctional, it couldn't last
I loved him so but I let him go
'Cause I knew he'd never love me back

Such pain as this
Shouldn't have to be experienced
I'm still reeling from the loss,
Still a little bit delirious

Near to you, I am healing
But it's taking so long
'Cause though he's gone
And you are wonderful
It's hard to move on
Yet, I'm better near to you.

You and I have something different
And I'm enjoying it cautiously
I'm battle scarred, I am working oh so hard
To get back to who I used to be

He's disappearing
Fading suddelly
I'm so close to being yours
Won't you stay with me
Please

Near to you, I am healing
But it's taking so long
'Cause though he's gone
And you are wonderful
It's hard to move on
Yet, I'm better near to you.

I only know that I am
Better where you are
I only know that I am
Better where you are
I only know that I belong
Where you are

Near to you, I am healing
But it's taking so long
Though he's gone
And you are wonderful
It's hard to move on

Near to you, I am healing
But it's taking so long
'Cause though he's gone
And you are wonderful
It's hard to move on
Yet, I'm better near to you.

Yet, I'm better near to you.

Lehet, hogy a dal miatt, lehet hogy magamtól, de rájövök valamire, így hirtelen mosakodni kezdek.

Nem hagyhatom, hogy elmenjen. Nem engedhetem el, mert talán soha nem kapom vissza…

Utálom ezeket a hirtelen hangulatváltozásaimat, így magamban megjegyzem, hogy ezen mindenképp változtatnom kell, de most nem ezzel törődöm.

Kiugrok a fürdőkádból, magamra csavarom a törölközőmet, és felkontyolom a hajamat, aminek vizes az alja. Magamra kapom a papucsomat is, majd rohanni kezdek a bejárati ajtó felé.

Magam sem értem, hogy jött az az ötlet, hogy majd törülközőben fogok végigrohanni a fél városon, pláne betegen, de mikor kinyitom az ajtót, ráébredek, hogy erre semmi szükség. A hideg levegő beáramlik a lakásba, és végigszalad csupasz, vizes karomon, de ez sem érdekel, mert ott áll Ő, teljes életnagyságában, és engem fürkész.

- Joe… - suttogom.

- Te énekeltél? – kérdezi halkan.

- Igen… - válaszolom.

- Szeretsz? – tol be a lakásba, és becsukja az ajtót, mert neki is feltűnik, hogy csak egy törölköző van a testem köré csavarva.

- Nem tudom.

- Miért nem?

- Nem vagyok biztos.

- Kételyek?

- Azok.

- Akkor mit érzel? – kérdezi, és Ő ma már a második.

- Ez bonyolult. Néha hiányzol, nem bírom, ha nem vagy velem. Szükségem van a jelenlétedre, még ha nem is nézek rád. Néha ellöklek, mert félek. Megijedek tőled, pedig nem bántasz. Néha futnék veled akármeddig, akárhova... Csakhogy együtt lehessünk. Néha úgy érzem, nem jó, ha itt vagy, vagy ha nézel, mert elvársz dolgokat. Lehet, hogy nem tudom megtenni. Félek, hogy nem vagyok számodra elég jó. A szívem megszakad, ha mással látlak, de nem szólok egyetlen szót sem. Csak elsétálok... Néha utálom, ahogy kinézel, mert úgy érzem, sokkal jobbat érdemelsz. De ezt se mondom soha. A lényed kárpótol mindenért. Nem tudok soha haragudni rád úgy igazán. Pedig lehet. olyat tettél, amiért másnak már nem jutna bocsánatomból. Néha ha rád gondolok sírok, néha nevetek, néha ordítok, aztán megint ott a mosoly az arcomon. Lehetne egyszerű, de nem... Ez bonyolult. – mondom, miközben a könnyek megint lefolynak az arcomon.

- Akkor szeretsz?

- Azt hiszem... – bólintok bizonytalanul, mire hirtelen megcsókol.

Hallom, hogy nyílik a bejárati ajtó, de nem figyelek oda, mert nem akarom, hogy vége legyen ennek a mesés, mágikus pillanatnak.

- Katie? – hallom egy férfi hangját, mire megdermedek. Csak ezt ne. Csak Őt ne. Csak most ne.

A fenébe.